A szülő kérdése
Kedves Óvónő!
Judy vagyok, közel egy évvel ezelőtt írtam Önnek a fiammal kapcsolatos óvodai problémákról. Most nem kérdezni, hanem visszajelezni szeretnék Önnek, és egyben megköszönni a múltkori tanácsait. Röviden elmesélném, hogy hogyan leltük meg azt a remek óvodai csoportot, ahol nemcsak a "jó" gyereket képesek elviselni az óvónők...
Fiamat a két óvodai kudarc után tavaly év elején kivettem a körzeti óvodából, és úgy döntöttem, kizárólag akkor íratom be legközelebb bárhová is, ha megtaláltam a tökéletes megoldást, mert több lelki törést már egyikünk sem bírt volna elviselni! Így tehát kisfiam hosszú hónapokra itthon maradt velem és kistestvérével. Kemény időszak volt ez mindannyiunk számára! A fiamnak hiányzott a mozgástér, amit a lakótelepi lakásba zárva sehogyan sem tudtam megadni neki, a pár hónapos kishúga viszont csendet, nyugalmat igényelt volna, amit a folyton pörgő nagytesó miatt lehetetlenség volt biztosítani neki. Én próbáltam ugyan lavírozni a két gyerek eltérő szükségletei között, de nagyon-nagyon nehéz volt...
Az óvodai gyermekpszichológushoz eközben rendszeresen visszajártunk, én pedig továbbra is folyamatosan kerestem a megoldást, hogy hol találhatnék a kisfiamnak olyan óvodát, ahol viselkedési problémái ellenére is szeretettel fogadják őt. Májusban elmentem kerületünk több óvodájának nyílt napjára is.
Később, az év második felében körzeti gyermekorvosunk segítségével lehetőségünk adódott részt venni a gyerekkel egy egyhetes pszichiátriai kivizsgáláson. Ott állapították meg végül a kisfiunkról, hogy figyelemzavaros, illetve hogy nagy valószínűséggel hiperaktív. (Ezt teljes bizonyossággal csak iskoláskorban tudják eldönteni.) A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy kisfiunk intelligenciaszintje magasabb a vele egykorú társainál, azonban ennek ellenére a gyerek nem helyezhető el normál létszámú óvodai csoportba. Innentől kezdve egyértelművé vált, hogy merre tovább: speciális óvodai csoportot kellett találnunk kisfiunk számára. Az ezzel kapcsolatos tapasztalataink is igen keserűek. Lakóhelyünkhöz közel(!) sikerült találnunk egy olyan óvodát, ahol létezik egy SNI (Speciális Nevelési Igényű)-csoport. Ritka szerencsének tartottuk ezt a véletlen egybeesést! Fel is kerestük az óvoda vezetőjét a fiunk felvétele ügyében, mert úgy véltük, ennél ragyogóbb megoldást keresve sem találhattunk volna! Az óvoda vezetője azonban megtagadta a gyerek felvételét arra hivatkozva, hogy nem vagyunk kerületi lakosok!!! Szomorú és egyben felháborító! Nem a gyerek érdeke a fontos, hanem az, hogy a lakóhelye a szomszédos kerületben van...
Újabb arculcsapásként ért ez a hozzáállás, de szerencsére nem olyan fából faragtak, hogy feladjam a küzdelmet! Bár ekkor már előrehaladott állapotban voltam harmadik gyermekünkkel, elhatároztam, nem nyugszom addig, amíg meg nem oldódik kisfiunk óvodai elhelyezése. Mikor a problémánk eljutott önkormányzatunk illetékeséhez, ő tehetetlenül tárta szét a karjait, hogy sajnos a mi kerületünkben egyáltalán nem létezik ilyen jellegű óvodai csoport. Ezután tovább küldözgettek minket jobbra-balra (Nevelési tanácsadó, családsegítő stb.) de a jószándékon kívül egyik helyen sem tudtak semmi érdemlegeset javasolni. Egy idő után rájöttem, hogy itt csak akkor lesz megoldás, ha azt én magam keresem meg... Felhívtam annak az óvodának a vezetőjét, amelyik még májusban, a nyílt napok alkalmával a legszimpatikusabb volt számomra. Elmeséltem neki az egész addigi kálváriánkat, és kértem, hogy ha bármiben tud segíteni, nagyon megköszönném. Hiszem, hogy nem volt véletlen, hogy pont őt találtam meg! Kedves és segítőkész emberre akadtam! Ráadásul a beszélgetésünk során az is kiderült számomra, hogy az ő óvodájukban is van egy kis létszámú csoport, amiről én addig nem is tudtam. És bár ebbe a kiscsoportba nem viselkedészavaros gyerekek járnak, de reménykedni kezdtem, hogy hátha ez jelenti majd számunkra a kiutat kilátástalan helyzetünkből. Az óvodavezető néhány nap alatt átgondolta a dolgot, illetve megbeszélte a beosztottjaival is, és végül kaptunk két hét próbaidőt ebben a bizonyos kiscsoportban. Az volt a felvétel feltétele, hogy a két óvónő megbirkózik-e a fiammal. Nem volt könnyű dolguk, de a próbaidő lejártával végül pozitív választ kaptunk!!! :-) Tehát év végére, a szülésem előtt másfél hónappal végre megoldódott a problémánk!!!
Azóta eltelt néhány hónap, és mi, szülők, valamint az óvónők is egyöntetűen úgy véljük, hogy rengeteget fejlődött a gyerek, amióta oda jár. Mozgása, rajza, beszédkészsége, stb. Az agresszív megnyilvánulásai szinte minimálisra csökkentek, és nem egyszer előfordult már olyan is, hogy az óvónők azzal fogadtak, mikor ebédkor érte mentem, hogy aznap délelőtt az én fiam viselkedett a legjobban!!!
Időközben világra jött harmadik gyermekünk is, és szerencsére az ő születése már semmiféle törést nem okozott a kisfiam számára.
Mondhatnám, sikertörténet, de nem az, mert rengeteg kín, bánat, könny vezetett a Happy End-ig.
Most már csak azt remélem, hogy másfél év múlva, amikor iskolába kerül a fiam, nem fogjuk végigjárni ugyanezt a kínkeserves utat!
Köszönöm, hogy meghallgatott! További minden jót kívánok Önnek!
Judy
Az óvónő válasza
Kedves Judy!
Köszönöm, hogy megosztotta velünk tapasztalatait, ill. vesszőfutásának történetét, hiszen sorai számos szülőnek jelenthetnek vigaszt, reményt. Örömmel olvastam és szeretnék hozzá gratulálni, hogy ilyen elkötelezetten, végtelen szeretettől vezérelve küzdött azért, hogy kisfia sorsa a lehető legmegnyugtatóbban rendeződjön!
További sok sikert kívánok kisfiát illetően, valamint nagyon sok boldogságot az immár újabb kisgyermekkel bővült családnak!
Üdvözlettel: az Óvónő