A szülő kérdése
Tisztelt óvónő!
Kislányom 4 éves múlt, kiscsoportba jár.Semmi problémánk nem volt a beszoktatással, első naptól kezdve szívesen ottmaradt, (pedig előtte aggódtam, mert nagyon anyás egyébként).Szóval minden szép és jó, az óvónő dícséri,milyen értelmes,aktív, érdeklődő.De agyik reggel-több mint fél évnyi ovibajárás után- nem akart ottmaradni az óvodában.Elköszöntem tőle és bement, mint mindig, de aztán utánamszaladt és belémcsimpaszkodott.Hiába kérdezgettem, mi a baj. Nagysokára annyit mondott, hogynem hoztuk el a labdáját ( otthon egy szóval sem említette, hogy el akarja hozni, véleményem szerint ez csak ürügy volt, talán nem tudta megfogalmazni, mitől szorong, hisz nyilvánvalóan szorongott valamitől.)Közben odaért az egyik csoporttársa, aki szintén nem akart bemenni, de ő hangos sírással nyilvánította ezt ki. A nagymama nem tudta, mit csináljon vele, erre jött a dajka néni, felkapta az üvöltő, kapálózó gyereket és erővel bevitte. Közben a lányom ült az ölemben és pityergett.A dajka megkérdezte, hogy bevigye-e, de én tiltakoztam.A lányom ismételt kérdéseimre megint csak a labdát emlegette. Megkérdeztem tőle, hogy ha elmegyünk és hozunk neki egy labdát, akkor hajlandó-e bemenni. Azt felelte , hogy igen.Elmentünk hát a labdáért, és utána gond nélkül elbúcsúzott és vidáman bement a csoportba. Azóta nem volt hasonló problémánk, azért mesélem ezt ilyen hosszan, mert az eset után az óvónő megjegyezte az egyik anyukának, hogy szerinte nem jó nevelési módszert alkalmaztam.Azóta se tudok napirendre térni efölött.Nem tudom elhinni, hogy a szakemberek szerint az lett volna a legjobb megoldás, hogy erőszakkal beviszik a gyereket a csoportba.Ismerem a lányomat, tudom hogy egy ilyen trauma hatására másnap már be se akarta volna tenni a lábát az óvodába.Ezenkívül két lehetőségem volt: vagy az, hogy hazaviszem ( amiből szerintem azt a következtetést vonta volna le, hogy bármikor hazamehet, ha nincs kedve ottmaradni); vagy az, amit végül is tettem.Az óvónő talán azt gondolta, hogy helytelen dolog a gyerek pillanatnyi szeszélyét kielégíteni, de számomra ennél többről volt szó. Meg akartam nyugtatni a lányomat,elterelni a figyelmét arról ami esetleg nyomasztotta.Azzal, hogy fordultunk egyet, helyrebillent a lelki egyensúlya.Ön mit gondol minderről?Tényleg szakmailag elfogadott és támogatott az a gyakorlat, hogy a síró gyereket erővel le kell tépni a szülőről?Engem elborzaszt ez a dolog. Nem vagyok kezdő szülő, van két nagyobb fiam is.Mindkettőjüknél nehezen ment az ovis beszoktatás, és mindkettejüknél megtörtént sajnos a fent említett erőszakos elszakítás.Akkor még bizonytalanabb, határozatlanabb voltam ,nem mertem ellentmondani a szakembereknek.A mai napig bánom. 3 évig keservesen kínlódva járt óvodába mindkét fiam.Tudom, hogy ennek lehettek egyéb okai is, de akkor is úgy érzem, hogy másként kellett volna kezelni ezeket a helyzeteket.
Kissé irritálónak tartom azt is, ami a szülői értekezleten elhangzott az óvónő részéről.A lényege az, hogy ők ott az óvodában pontosan tudják, hogyan kellene gyereket nevelni, míg mi, balga szülők csak botladozunk; nem vagyunk elég határozottak és következetesek.Azt kérték tőlünk, hogy úgy neveljük a gyerekünket, hogy mindenben alkalmazkodjunk az óvoda elképzeléseihez.Persze tudom, hogy nem rosszat akarnak ők, de kikérem magamnak az ilyen lekezelő magatartást. Persze szép az, hogy a 3-4 éves kiscsoportosok milyen fegyelmezetten ülnek, sorakoznak ill. csinálnak bármit, amire utasítást kapnak,de könyörgöm, ne akarják uniformizálni ezeket a kis emberkéket. Hadd legyenek kicsit szertelenek, önfeledtek, ahogy az ő életkorukban ez természetes.
Nagyon köszönöm, ha válaszra méltat.
Karolin
Az óvónő válasza
Kedves Karolin!
Ön jó pedagógiai érzékkel, véleményem szerint megfelelően kezelte a reggeli sírás problémáját. A labda hiányolása valószínűleg csak egyfajta jelképe volt a meleg otthon utáni vágynak, nem baj, hogy hazamentek érte.
A szülői és az óvodai nevelésnek valóban tanácsos párhuzamban, egymást erősítve működnie, ám ez korántsem jelenti azt, hogy az egyik fél diktál, a másik meg elfogadja. Nem szabad elfelejteni, hogy bár a szülő nem tanulta könyvekből a pedagógiát, ő mégis sokkal jobban ismeri gyermekét, mint az óvónő. Mi tehát a hasznos? A kettő "tudományt" összeötvözni. Nem elnyomva a másikat, hanem egymást kölcsönösen segítve tapasztalatainkkal.
Üdvözlettel: az Óvónő