Fiam 6 éves, szeptemberben kezdi az iskolát.Értelmi szintjével nincsenek gondok, inkább túl érett és…
Megválaszolva: 2005. február 18.
A szülő kérdése
Fiam 6 éves, szeptemberben kezdi az iskolát.Értelmi szintjével nincsenek gondok, inkább túl érett és komoly a korához képest (nevelési tanácsadó is látta). A gyerek sokat szorong (részt is vett emiatt szorongás oldó csoportban, és azóta körmét sem rágja,előtte 3 évig rágta)., maximalista, bele se akar kezdeni valamibe ha úgy érzi kudarc érheti (pl: szinezés, vágás csak mert nem lesz "tökéletes", és amilyennek elképzelte), ebből kifolyólag nehezen lehet “fejleszteni” képességeit mivel bele sem akar kezdeni. Amit szeret azt viszont folyamatosan gyakorolja, használja, pl: összead, kivon, (kétszámjegyüeket is) és magától jött rá, hogyan. Egyszer magyaráztam neki el 4 évesen mikor kérdezte , hogy a 2 meg 1 hogyan lesz három, azóta számol. Képességei emiatt bizonyos területeken nem megfelelőek: finommozgások, nagymozgások, valamint nagyon figyelmetlen. Sokat játszunk vele, az ön könyvéből “Játékos Suliváró” is elkezdtük azokat a játékokat amik a figyelmet fejlesztik, de nekünk szülöknek az az érzésünk, hogy nem annyira a figyelmével van gond mint az akaratával. Mert ha figyelmes akar lenni akor az, pl. olyan útvonalakat, helyszineket képes megjegyezni és felidézni amiket egyszer látott, de sajnos képességeit csak akkor hajlandó használni ha úgy érzi muszály (pl: tényleg el hitetjük vele, hogy eltévedtünk és kérjük segitsen visszatalálni, mert ha egy kicsit is játékosan kérjük, vagy érzi ismerjük az utat akkor nem segítene és azt mondaná, hogy ő semmire nem emlékszik).
Másik fontos probléma, hogy folyamatosan a konfliktus helyzeteket keresi, otthon is és az ovodában is (de csak a felnőtekkel, a gyerekekkel nem), és egyre messzebb próbál elmenni, emiatt naponta most már többször hiszti és sírás a vége. Eddig a fiammal úgy bántam mint egy 6-8 évessel de egyre inkább az az érzésem egy kamasz áll szemben és emiatt nem sikerül vele megfelelő kapcsolatot teremteni, hiszen kisgyerekként kezelem.
Fiam volt márt feljesztő pedagógusnál, nevelési tanácsadónál, mindenki egyetért, hogy értelmi szintje jóval meghaladja a korát de érzelmileg még egy gyerek, az ovónők sem tudják már “kezelni”, mert manipulálja őket (az ovónők használták ezt a kifejezést), az ovodában a fiam minden szituációban higgadt marad és ravaszul mosolyog, jelezve hogy tudja, hogy a szembe lévő felnött már teljesen tanácstalan. Otthon ellenkezőleg, nem higgadt, inkább hisztizik, kiabál, ami eredménytelen, mivel nem engedek a módszereinek, igy a napjaink folyamatos hisztik.
Tudna-e ajánlani valmilyen könyvet, ahol konkrét, praktikus tanácsok vannak, hogyan kezeljem ezeket a hisztiket és hogyan lehessen motiválni a fiam. Az általános mindenhól ismertetett tanácsok mind kudarcba fulladtak (következetesség, fegyelem, jutalmazás, …). Több könyvet is olvastam, mind ugyanazt tartalmazta. Valami “mást” keresek, ogy minél hamarabb segíthessek fiamon, mert az idő múlik, az iskola egyre közelebb van és az ovónők semmi jóval nem bíztattnak. Azért önhöz fordulok, mert a könyve is annyira más a megszokott “feladat” füzetektől. Segitségét, tanácsait előre is köszönöm.
Az óvónő válasza
Tisztelt Szülő!
Mint ahogy a felnőttek személyisége, egyénisége is más és más emberenként, úgy a gyermekek mindegyike is egy-egy egyedülálló individum: személyiségjegyei csak rá jellemzőek, minden megnyilvánulása „csak az övé”. Előbbiek okán a nevelési eljárások közül különböző gyermekeknél különböző „praktikák” válhatnak be. Minden gyermek személyisége, „előtörténete” más, így személyiségfejlődésük elősegítése is csak ezek figyelembevételével történhet. A játékos fejlesztés az óvodások nagy többségénél kitűnően beválik, ám vannak gyermekek, akiknek nem erre van szükségük. Gyermekénél minden valószínűség szerint az okozhatott belső konfliktust, hogy bár ő már magát 100%-osan nagyfiúnak érzi, környezete nem úgy tekint rá. Próbáljanak egy szemléletváltást megvalósítani: kezeljék gyermeküket önökkel egyenrangú félként, kérjék ki véleményét komoly szituációkban is! Érezze a fiúcska, hogy ő már nagyfiúként van számon tartva, így nem érzi majd szükségét a „kisóvodás” szerepkörtől való hisztis szabadulásnak.
Gyermeke teljesítményére vonatkozóan az alábbiakat tudom hozzáfűzni: vannak sikerorientált csemeték, akik mindent megtesznek azért, hogy mindig és mindenben ők legyenek a legjobbak, ám vannak ún. kudarckerülők is, akik a sikertelenség legkisebb gyanúja esetén messzire elkerülik a kihívást. Leveléből számomra úgy tűnik, kisfia éppen ebbe a csoportba tartozik. Ezen a következőképpen lehet segíteni: saját példáján keresztül adjon észrevétlenül mintát a gyermeknek arra, hogy senki sem tévedhetetlen, mindenki hibázhat, ami nem feltétlenül bűn. Pl: „Nézd, kivágtam neked ezt az autós képet, de a szélein kicsit belevágtam. Nem baj, attól még mutatós, igaz?” vagy: „ Ezt a rajzot most én színeztem ki, de eléggé kimentem a vonalból. Na, mindegy, majd legközelebb! Kérd meg aput is, hátha ő ügyesebb lesz! (Apu se színezzen szebben!) … Nézd, fiam! - így apu. – én sem tudok anyunál ügyesebben színezni… De attól még szép lett szerintem. Ki is teszem a falra!” …stb. Elképzelhető, hogy ilyen és hasonló trükkök vonzataként a fiúcska bátorságot merít ahhoz, hogy megmutassa „kétbalkezes” szüleinek, hogyan is kell színezni, vágni. Mindezek által szembesül azzal is, hogy a nagyok, felnőttek is tévedhetnek, hibázhatnak, ám ez nem feltétlenül szegi kedvüket a további cselekvéseknél.
Mivel „csodakönyvet” ajánlani a levelem elején leírtak miatt nem tudok, így e helyett tanácsolom inkább a fentiek kipróbálását. Bízom benne, hogy így mihamarább megoldódik e nehéz helyzet.
Üdvözlettel: az Óvónő