Gyermeknevelés

Az én írásomra válaszolt Ön a "Gyermekem nem szeret szerepelni" címmel, s én írtam a…

Megválaszolva: 2003. május 13.

A szülő kérdése

Kedves Óvónő!

Az én írásomra válaszolt Ön a "Gyermekem nem szeret szerepelni" címmel, s én írtam a testvérféltékenységről is levelet. Annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a kislány az oviban, a gyerekek között SEM szeret szerepelni. A tavalyi évzárón kezdődött (?), akkor sem állt ki, pedig négyen is mondták volna együtt azt a mesét (kb. akkor voltam félidős terhes). Most azt mondja az egyik óvónő, akivel beszéltem, hogy a csoportban sem akar verset mondani, sőt, a körjátékoknál sokan választják, de ha lenne szövege, akkor azt sem akarja mondani, nem akar kiállni (én egyszer láttam így játszani az oviban az Elvesztettem zsebkendőmet; ő volt a körön kívül, elejtette valaki mögött a zsepit, s nevetgélve elszaladt). Amikor viszont lassan tudnak csak kimenni az öltözőbe, egyenként mindenki elmondja a verset, s csak akkor mehet ki - akkor nincs gondja, feláll, elmondja, kimegy. Tán arra van szüksége, hogy a dolognak, tétje, "célja" legyen?! Az óvónőket egyébként eddig is kérdeztem, de soha nem mondtak semmit: "á, nincs vele semmi", csak mostanság akad beszélgetnivalónk... Ez is testvérféltékenység lenne? De hisz az oviban nincs ott a kistesó!! Szerintem szuper óvónénijeink vannak, de most nem igazán tudom, mi is a helyzet. Kislányom, az egyikük elmondása szerint a foglalkozásokra se szívesen megy, csak a kis barátnője által csalható oda, de azért megoldják, hogy ne maradjon ki semmiből... Én, mióta kislányom megszületett, majdnemhogy minden kis semmiségért megdicsérem - sokan mondták is, milyen szépen fejlődik, mennyi mindent tud. Most viszont azt veszem észre, hogy a férjem néha egészen ki tud bukni rajta, s néha eléggé lehordja, az utóbbi tíz napban kétszer is durván lehordta (egyszer így: "hogy lehetsz ilyen kretén állat", amit azóta se tudok neki megbocsátani, de nem igazán tudtuk megbeszélni a dolgot). Már régebben kértem, kedvesebben beszéljen vele, de hiába... :((((( Borúsabb pillanataimban mindenért őt, mármint a férjemet okolom (bár tudom, kettőn áll a vásár), s nagyon el vagyok keseredve, hogy tök fölöslegesen kérem bármire is - néha mindenre rábólint, aztán nem változik semmi, máskor lefitymál (azt hiszem, ez apai öröksége, az ő apja hajlamos erre), hogy mit tudok én erről, pedig én olvasok ilyen könyveket és cikkeket, s én vagyok többet a gyerekekkel... Néha olyan jól, türelmesen tudja kezelni a gyereket, máskor meg úgy letámad mindenkit, én meg kiakadok, hogy ne velünk beszéljen így. Az eddigi kedves, segítőkész válaszait is próbáltam vele megbeszélni, de csak annyit jegyzett meg belőle, hogy elmondtam másnak is, hogy ő "veri" a gyereket, pedig csak azt írtam, néha ráüt... Elnézést kérek, elkalandoztam, de meggyőződésem, hogy mindennek köze van kislányom viselkedéséhez.
Másik példa. Évek óta összejárunk egy házaspárral, ahol van három gyerek. A gyerekek szülinapi buliján mindig van "verseny", ami különböző feladatokat takar, amit ráadásul úgy oldanak meg, hogy minden gyereknek legyen sikerélménye: addig nem hagyják a gyerekeket, biztatják, segítik, aztán fennhangon örülnek neki, ha sikerül megcsinálnia, végül mindenki minden feladat után kap valami kis apróságot, cukrot, kicsi csokit, kicsi játékot stb. Eddig soha nem állt be, most viszont odafelé úton apjának volt egy elejtett megjegyzése: "ha nem játszol, jövünk haza", s nem is lovagoltunk tovább a témán, mégis beállt, s nagyon élvezte, dicsekedett, miket "nyert"... Lehet, hogy ilyen egyszerű lenne a gátlások oldása?! És még valami. A múltkor voltunk kint a játszótéren, ahol talált egy szimpatikus kislányt. A kislányom mondta: "anya, kérdezd meg, hogy hívják", én: "kérdezd meg te", kislányom: "nem, te", végül ketten odamentünk, biztattam, kislányom kérdezett, kicsit beszélgettünk (főleg én kérdezgettem a kislányt), majd mondtam nekik, játszanak együtt, kislányom még nem akart, csak velem. Végül egy kicsit bújócskáztam velük, majd "le akartam lépni", kislányom nem hagyta, én meg mondtam, hogy ugyanolyan jót lehet vele játszani, mint a legjobb barátnőjével - ezek után végigmérte a kislányt, s már nem is volt gond; alig lehetett mind a kettőt hazaterelni... Lehet, itt meg csak az a gond, hogy beszéltünk arról, ne álljon szóba idegenekkel - múltkor volt egy megjegyzése a játszón, hogy "de hát a kislány idegen", én meg mondtam, itt lehet ismerkedni gyerekekkel... Ezt a dolgot is még biztos helyre kell tennünk a kis fejében, mint ahogy a férjemmel is végre sok mindent kéne tisztáznunk. Kérem, segítsen. Türelmetlenül várom válaszát, amit előre is köszönök.

Tisztelettel,

Egy aggódó anyuka, aki lehet, hogy csak bolhából csinál elefántot

Az óvónő válasza

Kedves Anyuka!

Meggyőződésem, hogy nem a bolhából csinált elefántot, amikor kislányával kapcsolatos aggodalmairól írt. A probléma bizony nem elhanyagolható és az okok egyre világosabban körvonalazódnak előttem. De hogy ne menjek a kérdés elébe, levele alapján megpróbálok sorban válaszolni Önnek.
A szereplési vágy nagysága, mint írtam korábban, egyéniségtől is függhet. Más kérdés viszont, ha a gyermek már kifejezetten szorongó, visszahúzódó, gátlásos. Ennek okára azt hiszem ,Ön is rátapintott. A pedagógia háromféle nevelési stílust különböztet meg:
- a demokratikus, elfogadó
- az autokratikus, szigorú
- és a liberális
nevelést. Levele alapján arra tudok következtetni, hogy Ön dícséreteivel , szeretetével példásan neveli kislányát, valóban demokratikus szellemben. (Erről árulkodnak a környezetüktől jövő pozitív visszajelzések is! ) Az édesapa részéről már sokkal több szigort, keménységet érzek, ami veszélyessé válhat, ha netán agresszivitássá fajul. Az autokratikus (diktatórikus) nevelés káros következményei kétféleképpen nyilvánulhatnak meg:
- a gyermek félénk, visszahúzódó lesz (!)
- másoknál az agresszió újabb agressziót, dacot is szülhet
Súlyosabb esetekben sajátos pótcselekvéseket is produkálhat a gyermek (pl.: ujjszopás, onanizálás)
Azt gondolom, kellőképpen sikerült lefestenem, hogy a szülők részéről megnyilvánuló túlzott szigor mennyire veszélyes lehet. Azt javaslom, feltétlenül üljön le nagyon komolyan beszélni férjével.
Az apák általában egy családban az erőt, határozottságot képviselik, nem véletlen a családfő megnevezés. Az ebben rejlő lehetőségeket észre kell venni és ki kell használni. Az édesapa dícsérő szava, véleménye sokszor sokkal döntőbb, mint az édesanyáké. Ha férje ezt szem előtt tartaná, dícsérettel, bíztatással csodákra lenne képes, kislányuk pedig szárnyakat kapna a pozitív apai megerősítéstől. Így alakulhat ki a szereteten alapuló tekintély. Fontos tudni, hogy a félelmen alapuló tisztelet nem tekintély!
Kérem, próbálják meg ezt együtt átbeszélni társával és úgy egyeztetni nevelési elképzeléseiket, hogy az gyermekük javát szolgálja!

További kérdések – gyermeknevelés