Az én írásomra válaszolt Ön a "Gyermekem nem szeret szerepelni" címmel, s én írtam a testvérféltékenységrõl is levelet. Annyit szeretnék hozzáfûzni, hogy a kislány az oviban, a gyerekek között SEM szeret szerepelni. A tavalyi évzárón kezdõdött (?), akkor sem állt ki, pedig négyen is mondták volna együtt azt a mesét (kb. akkor voltam félidõs terhes). Most azt mondja az egyik óvónõ, akivel beszéltem, hogy a csoportban sem akar verset mondani, sõt, a körjátékoknál sokan választják, de ha lenne szövege, akkor azt sem akarja mondani, nem akar kiállni (én egyszer láttam így játszani az oviban az Elvesztettem zsebkendõmet; õ volt a körön kívül, elejtette valaki mögött a zsepit, s nevetgélve elszaladt). Amikor viszont lassan tudnak csak kimenni az öltözõbe, egyenként mindenki elmondja a verset, s csak akkor mehet ki - akkor nincs gondja, feláll, elmondja, kimegy. Tán arra van szüksége, hogy a dolognak, tétje, "célja" legyen?! Az óvónõket egyébként eddig is kérdeztem, de soha nem mondtak semmit: "á, nincs vele semmi", csak mostanság akad beszélgetnivalónk... Ez is testvérféltékenység lenne? De hisz az oviban nincs ott a kistesó!! Szerintem szuper óvónénijeink vannak, de most nem igazán tudom, mi is a helyzet. Kislányom, az egyikük elmondása szerint a foglalkozásokra se szívesen megy, csak a kis barátnõje által csalható oda, de azért megoldják, hogy ne maradjon ki semmibõl... Én, mióta kislányom megszületett, majdnemhogy minden kis semmiségért megdicsérem - sokan mondták is, milyen szépen fejlõdik, mennyi mindent tud. Most viszont azt veszem észre, hogy a férjem néha egészen ki tud bukni rajta, s néha eléggé lehordja, az utóbbi tíz napban kétszer is durván lehordta (egyszer így: "hogy lehetsz ilyen kretén állat", amit azóta se tudok neki megbocsátani, de nem igazán tudtuk megbeszélni a dolgot). Már régebben kértem, kedvesebben beszéljen vele, de hiába... :((((( Borúsabb pillanataimban mindenért õt, mármint a férjemet okolom (bár tudom, kettõn áll a vásár), s nagyon el vagyok keseredve, hogy tök fölöslegesen kérem bármire is - néha mindenre rábólint, aztán nem változik semmi, máskor lefitymál (azt hiszem, ez apai öröksége, az õ apja hajlamos erre), hogy mit tudok én errõl, pedig én olvasok ilyen könyveket és cikkeket, s én vagyok többet a gyerekekkel... Néha olyan jól, türelmesen tudja kezelni a gyereket, máskor meg úgy letámad mindenkit, én meg kiakadok, hogy ne velünk beszéljen így. Az eddigi kedves, segítõkész válaszait is próbáltam vele megbeszélni, de csak annyit jegyzett meg belõle, hogy elmondtam másnak is, hogy õ "veri" a gyereket, pedig csak azt írtam, néha ráüt... Elnézést kérek, elkalandoztam, de meggyõzõdésem, hogy mindennek köze van kislányom viselkedéséhez.
Másik példa. Évek óta összejárunk egy házaspárral, ahol van három gyerek. A gyerekek szülinapi buliján mindig van "verseny", ami különbözõ feladatokat takar, amit ráadásul úgy oldanak meg, hogy minden gyereknek legyen sikerélménye: addig nem hagyják a gyerekeket, biztatják, segítik, aztán fennhangon örülnek neki, ha sikerül megcsinálnia, végül mindenki minden feladat után kap valami kis apróságot, cukrot, kicsi csokit, kicsi játékot stb. Eddig soha nem állt be, most viszont odafelé úton apjának volt egy elejtett megjegyzése: "ha nem játszol, jövünk haza", s nem is lovagoltunk tovább a témán, mégis beállt, s nagyon élvezte, dicsekedett, miket "nyert"... Lehet, hogy ilyen egyszerû lenne a gátlások oldása?! És még valami. A múltkor voltunk kint a játszótéren, ahol talált egy szimpatikus kislányt. A kislányom mondta: "anya, kérdezd meg, hogy hívják", én: "kérdezd meg te", kislányom: "nem, te", végül ketten odamentünk, biztattam, kislányom kérdezett, kicsit beszélgettünk (fõleg én kérdezgettem a kislányt), majd mondtam nekik, játszanak együtt, kislányom még nem akart, csak velem. Végül egy kicsit bújócskáztam velük, majd "le akartam lépni", kislányom nem hagyta, én meg mondtam, hogy ugyanolyan jót lehet vele játszani, mint a legjobb barátnõjével - ezek után végigmérte a kislányt, s már nem is volt gond; alig lehetett mind a kettõt hazaterelni... Lehet, itt meg csak az a gond, hogy beszéltünk arról, ne álljon szóba idegenekkel - múltkor volt egy megjegyzése a játszón, hogy "de hát a kislány idegen", én meg mondtam, itt lehet ismerkedni gyerekekkel... Ezt a dolgot is még biztos helyre kell tennünk a kis fejében, mint ahogy a férjemmel is végre sok mindent kéne tisztáznunk. Kérem, segítsen. Türelmetlenül várom válaszát, amit elõre is köszönök.
Tisztelettel,
Egy aggódó anyuka, aki lehet, hogy csak bolhából csinál elefántot
Válasz:
Kedves Anyuka!
Meggyõzõdésem, hogy nem a bolhából csinált elefántot, amikor kislányával kapcsolatos aggodalmairól írt. A probléma bizony nem elhanyagolható és az okok egyre világosabban körvonalazódnak elõttem. De hogy ne menjek a kérdés elébe, levele alapján megpróbálok sorban válaszolni Önnek.
A szereplési vágy nagysága, mint írtam korábban, egyéniségtõl is függhet. Más kérdés viszont, ha a gyermek már kifejezetten szorongó, visszahúzódó, gátlásos. Ennek okára azt hiszem ,Ön is rátapintott. A pedagógia háromféle nevelési stílust különböztet meg:
- a demokratikus, elfogadó
- az autokratikus, szigorú
- és a liberális
nevelést. Levele alapján arra tudok következtetni, hogy Ön dícséreteivel , szeretetével példásan neveli kislányát, valóban demokratikus szellemben. (Errõl árulkodnak a környezetüktõl jövõ pozitív visszajelzések is! ) Az édesapa részérõl már sokkal több szigort, keménységet érzek, ami veszélyessé válhat, ha netán agresszivitássá fajul. Az autokratikus (diktatórikus) nevelés káros következményei kétféleképpen nyilvánulhatnak meg:
- a gyermek félénk, visszahúzódó lesz (!)
- másoknál az agresszió újabb agressziót, dacot is szülhet
Súlyosabb esetekben sajátos pótcselekvéseket is produkálhat a gyermek (pl.: ujjszopás, onanizálás)
Azt gondolom, kellõképpen sikerült lefestenem, hogy a szülõk részérõl megnyilvánuló túlzott szigor mennyire veszélyes lehet. Azt javaslom, feltétlenül üljön le nagyon komolyan beszélni férjével.
Az apák általában egy családban az erõt, határozottságot képviselik, nem véletlen a családfõ megnevezés. Az ebben rejlõ lehetõségeket észre kell venni és ki kell használni. Az édesapa dícsérõ szava, véleménye sokszor sokkal döntõbb, mint az édesanyáké. Ha férje ezt szem elõtt tartaná, dícsérettel, bíztatással csodákra lenne képes, kislányuk pedig szárnyakat kapna a pozitív apai megerõsítéstõl. Így alakulhat ki a szereteten alapuló tekintély. Fontos tudni, hogy a félelmen alapuló tisztelet nem tekintély!
Kérem, próbálják meg ezt együtt átbeszélni társával és úgy egyeztetni nevelési elképzeléseiket, hogy az gyermekük javát szolgálja!
