Kisfiam 3,5 éves és most szeptemberben kezdi az óvodát.
Sok óvoda közül Vele együtt válsztottuk ki azt mely úgy gondolom kisfiam lelkivilágának leginkább megfelel.Eddigi életében mindig velem és az apukájával volt.Munkánk megengedte,hogy eddig maximálisan együtt voltunk,hét hónapos kora óta van egy kedves Évikéje aki hetente egyszer vigyázott Rá.Saját irodámban is sokszor velem volt én és az apukája az üzleti életet inkább háttérbe szorítottuk csak a kisfiunkra figyeltünk.Ha külföldre utaztunk akkor is velünk jött 1,5 éves kora óta.Mióta az óvodáról beszéltünk neki hatalmas ellenállásba ütközünk.Oda jutottunk,hogy a nagymamájával sem akar együtt lenni ,zokogni kezd ha arról van szó,hogy a nagyi vigyázzon Rá.Barátságos, két nyelven folyékonyan beszélõ,értelmes és nagyon érzelmes kisfiú.Én úgy gondolom,hogy elérkezett az idõ hogy barátai legyenek,hogy ne egy "felnõtt világban "hanem gyerekek között legyen de megrettenek,hogy ha a nagymamájánál sem akar maradni és zokog,hisztizik akkor mi lesz az óvodában.Amikor sír én nem is nevezném hisztinek hanem valami tehetetlen félelmet és szomorúságot látok a szemében.Nagyon érzékeny kedves kisfiú pici kora óta semmilyen probléma nem volt vele eddig még dackorszakot sem tapasztaltunk Nála.Akkor miért fél ennyire az elválástól miért mondja folyton,hogy ha nem puszilgatjuk õt egész nap akkor õ szomorú.Rájöttem,hogy érvelni sem lehet Vele mert azt mondja,ha eddig vele dolgoztunk akkor most miért nem így folytatjuk tovább.Úgy gondolom túlságosan figyelembe vesszük mindenben a véleményét, persze nem volt nehéz hiszen eddig mindenben egyett értettünk.Én és az apukája tanácstalanok vagyunk.
Tisztelettel: Ildikó
Válasz:
Kedves Ildikó!
Bár feltette nekem a kérdést, ám én mégsem hiszem, hogy valahol legbelül ne érezné, hogy hol is gyökerezik a probléma kiváltó oka. Az állandó kényeztetés, "túlajnározás" gyakran ilyen reakciókat vált ki a gyermekbõl, mindig és minden körülmények között követeli a "jussát", az állandó(!) és kizárólagos törõdést A szülõknek, a gyermek szerint, csupán egyetlen dolguk lehet: õt kényeztetni, puszilgatni, szeretgetni. Most, hogy az óvodába lépés rémképe ott lebeg elõtte, az eddigi ajnározás, a kiváltságos helyzet megingani látszik. Minden olyan helyzetet mereven elutasít a gyermek, amelyben el kell távolodnia szüleitõl, még ha kis idõre is. (Errõl szól a Nagyi esete is.) A kisfiú pontosan tudja, hogy az óvodában már nem lesz éjjel-nappal mellette a szeretett szülõ, mint óvó-védõ bástyafal. Félõ, hogy a gyermek, aki idáig (és ezért kérem, ne haragudjon meg) burokban nevelkedett, most úgy érzi, egyedül nem lesz képes megállni a helyét az új körülmények között. Úgy érzi, nem lesz, akire támaszkodhat.
Fentiek jegyében azt javasolom, adjanak nagyobb szabadságot és önállóságot a gyermeknek, próbálják úgymond elengedni a kezét egy kicsit! Meglátják, ezzel tehetnek legtöbbet gyermekükért. Így jöhet rá a kisfiú, hogy õ egyedül, önállóan is mennyi mindenre képes, felfedezheti saját ügyességét. Az óvodai beszoktatást pedig, javaslom, nagyon fokozatosan és eleinte az Önök aktív közremûködésével próbálják megvalósítani! Tán lassabban és nehézkesebben, de biztosan sikerülni fog!
