Néhány hónapja megvettük a könyvét, aminek már lassan a végén járunk. Szeretném megköszönni, nagyon kreatív, szellemes munka. Kislányom az első pillanatban megszerette és nagyon szívesen játssza a „feladatokat”.
Természetesen a tanácsát szeretném kérni kislányommal kapcsolatban.
Sajnos, az óvoda választásunk nem sikerült. Kifogtunk egy fiatal óvónő párost, akiknek az óvónői munka leginkább nyűg volt. Kislányom az eltelt 3 év alatt alig tanult egy-egy dalt, vagy mondókát, nem sikerült közösséget formálni a gyerek csapatból. Egy olyan bölcsödéből került oviba, ahol a két gondozó néni a szívét-lelkét adta és a gyerekek imádtak oda járni.
Az óvodában az Anyák napi ünnepségek rendre megijesztettek bennünket szülőket, mert semmi kedvesség, semmi játékosság, semmi emberi nem volt. Lélektelenül elhangzott 10 vers (még karácsonyi is). Soha sehova nem mentek, és ha esett az eső, videóztak, „hiszen valamivel le kell őket kötni” (a dadus szerint).
Az én aktív, irányító, kedves, majdnem hogy túlmozgásos, be nem áll a szája kislányomból egy nehezen barátkozó, közösségbe nehezen beilleszkedő, passzív, szorongós, önbizalomhiánnyal küszködő gyerek lett, aki nem tudja kezelni a kudarcot.
Tavaly elhatároztam, hogy az nagycsoportra óvodát váltunk, de a férjem lebeszélt azzal, ha ide ilyen nehezen illeszkedett be, ne terheljük meg közösség váltással, hiszen egy év múlva úgyis iskolába fog menni.
Ősszel a Difer-teszt két területen nem megnyugtató eredményt hozott. Az óvónők nem javasolták, hogy maradjon még egy évet óvodában. Abban állapodtunk meg, mivel az egyik óvónő fejlesztő pedagógus is egyben, ő fog külön foglalkozni a gyerekkel. Ez összesen 3 alkalom volt az egész év alatt, mindig azután, amikor rákérdeztem, hogy hogyan haladnak, hiszen a gyerektől tudtam, hogy nem ültek le együtt, nem foglalkozott vele.
Az év végi kontroll teszt eredményét még nem tudjuk, nem sikerült 5 hét óta kiértékelni.
Megkerestem kora télen egy szakembert, aki „megvizsgálta” a gyereket és azt mondta, hogy bizonyos területeken egy évvel el van maradva korához képest. Javasolta, hogy maradjunk még egy évet az óvodában, amire én azt válaszoltam, hogy ennek nem látom értelmét. Egyrészt, nem hiszem hogy bármit is profitálna a gyerek egy újabb évből ebben az oviban, új óvodát nem akarunk keresni, s fizikailag is koránál magasabb, fejlettebb kislány ( a legmagasabb volt a csoportjában a lányok között), ami újabb problémákat vethet fel, ha közel 8 évesen bekerül az első osztályba, ahol két fejjel magasabb a többieknél.
Ezt a szakember elfogadta, és javasolta, hogy foglalkozzak vele (Lexi iskolába megy), nem olyannak ítélte a helyzetet, hogy külön szakemberhez hordjam. Így került kezünkbe az Ön könyve is, s a Lexivel felváltva hol ebből-hol abból játszottunk, tanultunk.
Szeptemberben kezdjük az iskolát. Okulva az elmúlt 3 évből, több iskolát megkerestem, s végül a helyi körzetes iskolában találtam egy olyan tanító nénit, aki végtelenül jó benyomást tett rám, s úgy érzem a gyerek is megszerette az iskola előkészítő foglalkozások során.
Amitől félek az iskolakezdésnél, hogy kislányom túl érzékeny, a kudarcot még mindig rosszul kezeli (bezárkózik, elutasító lesz), önbizalma nincs. Nehezen barátkozik. Nem tudom, hogy a tanító néninek a 25 új kisgyerek mellett lesz-e energiája megnyitni az én gyermekemet. Hogyan erősíthetném az önbizalmát? Hogyan tudom neki megtanítani a kudarc kezelést, hogy ne adja föl azonnal, ha valami elsőre nem megy? Hogyan billenhetne helyre az önértékelése?
Várom mielőbbi válaszát. Köszönettel: Zsófia
Válasz:
Kedves Zsófia!
Nagyon örülök, hogy az Ön kislánya is eredményesen profitált könyvem játékaiból, ám "ez a műsor nem jöhetett volna létre", ha nincs egy lelkiismeretes, odafigyelő anyuka, aki megfelelően támogatja a fejlesztőmunkát. Sajnálatos tény, hogy előbbiek nem mondhatók el gyermeke óvónőiről, akik, - levele alapján, - nem sokat tettek a csemeték érdekében. Kérdésével kapcsolatban a legfőbb tanácsom természetesen a sok-sok (reális alapokon nyugvó) dicséret, bíztatás. Fontos, hogy ezt ne csak Öntől, hanem másoktól is kapja meg. (Apuka, nagyszülők, barátok, ismerősök...stb.) Érdemes lenne a tanító nénivel ez ügyben tanév elején konzultálni, aki bokros teendői mellett is remélhetőleg talál majd időt és lehetőséget arra, hogy akár csak egy szó, mosoly, bíztató simogatás erejéig is, de lelket öntsön a kislányba. Másik fontos tanácsom a tévedés természetességére, elfogadására irányul. Amikor Önnek vagy az édesapának nem sikerül valami, a kislány szeme és füle hallatára kezeljék természetesen, mutatván, hogy "tévedni emberi dolog". Pl: jaj, de ferdén ütöttem be ezt a szöget a falba, na nem baj, a legközelebbi biztosan jobban sikerül... stb. Fontos, hogy a gyermek az Önök példáján keresztül is érezze, nem baj, ha valami nem sikerül elsőre, következő alkalommal orvosolható a dolog.
Előbbi "házi módszerekkel" remélhetőleg sikerül helyrebillenteni a leányka önbizalmát, reális önértékelését, és ezekkel felvértezve a lehető legeredményesebben fogja kezdeni az elkövetkező tanévet.
