Kis unokám második éve jár óvodába.Kiscsoportban én szoktattam, ami elég nehezen ment,majd három hétig jártunk "együtt"óvodába.Az igazság az, hogy nekem is nehéz volt elválnom egyetlen unokámtól,gyakran még sírtam is.Az óvónõk megnyugtattak, hogy miután elmegyek, már nem sír Lilike, de többnyire az óvónénik társaságát keresi. Késõbb sokat betegeskedett, így 4 hónap után abbahagytuk az óvodát. Majd szeptembertõl, mint középsõs nagylány újból, ugyanabba a csoportba írattuk unokámat.Lányommal úgy döntöttünk(mivel születésétõl ketten neveljük Lilit), most õ szoktatja gyermekét oviba.Vele jobban ment,(igaz én úgy érzem hozzám jobban kötõdik a kislány), már a második héten sírás nélkül ottmaradt az oviban.A problémám, hogy az óvodában semmilyen ételt-italt nem fogad el, még a születésnapos tortájából sem eszik. A nagyobb gondom azzal van, hogy Lili senkivel nem beszél az óvodában, pedig a kislányok körbeveszik, szívesen játszanak vele. Elfogadták Lilit úgy is, hogy nem beszél. Otthon azonban mindent elmesél, elmondja a tanult mondókákat, dalokat.Van egy közeli barátnõje az oviból, már õt is elhívtuk hozzánk, hátha a megszokott környezetben "megnyílik". Sajnos nem sikerült,némán játszik barátnõjével.Az igen-nem szavakat használja csak itthon az ovis társával. Az oviban pedig a fejét rázza. Az óvónõket szereti és óvodába is szívesen jár,ezeket el is mondja, de látom is rajta, hogy jól érzi magát a közösségben. Mit javasol óvónõ, hogyan tudnám unokámat rávenni, hogy az óvodában is beszéljen? Már próbáltam "zsarolással"is, hogy csak akkor viszem el lovagolni, ha beszél az oviban.Ön, hogy vélekedik errõl? Jövõre már nagycsoportos, mi lesz, ha az iskolában sem fog megszólalni? Válaszát elõre is nagyon köszönöm!
Üdvözlettel: egy aggódó nagymama.
Válasz:
Kedves Nagymama!
Ne aggódjon, a jelek szerint Lili, - ha jóval lassabban is, mint társai, - de kezd beszokni az oviba. A "némasági fogadalom" és az étel-ital elutasítása mind-mind egyfajta tiltakozás az óvoda ellen, ám ez, úgy tûnik, apránként oldódni látszik. Otthoni környezetben, ha nem is teljesen, de elkezdett megnyílni kis barátnõje, ovis társa felé. Már nem sír reggelente, ráadásul az óvodában megélt élményeket otthon újra felidézi, azaz újra át akarja élni annak örömét.
Ezek tükrében azt mondhatom: ne aggódjon! Jó úton halad kis unokája, és majd meglátja, napról-napra egyre jobban ki fog nyílni óvodai környezetben is. A kis barátnõvel való közös játékot továbbra is szorgalmazzák, nagyon egyetértek vele.
A beszédre kényszeríteni, ne adj Isten zsarolni azonban nem szabad! A probléma remélhetõleg magától rendezõdni fog az egyre tökéletesebb beszokással párhuzamosan.
