Krisztina családjában szörnyû tragédia történt: 3,5 éves kislányának az unokatestvére 10 esztendõsen elhunyt. A kislány állandóan keresi unokatestvérét, kérdezget róla, hiányzik neki. Az anyuka még nem merte elmondani az igazságot, nem tudja, hogyan fogjon hozzá...
Tisztelt Óvónõ!
Elsõszülött leányom 3.5 éves, most kezdi az óvodát,nem is ez a legnagyobb problémám.Sajnálatos módon egy hírtelen tragédia miatt, 10 éves unokatestvérét elveszítettük. Sokszor emlegeti, keresi Õt, de még nem mertem elmondani az igazságot, nem tudom, hogyan közöljem vele, hogy már nem él a szeretett unokatestvére. Ebben kérném segítségét, amit elõre is nagyon köszönök!
Tisztelettel: Krisztina
Válasz:
Kedves Krisztina!
Nem könnyû válaszolnom erre a kérdésre, hiszen a halál elfogadása, feldolgozása sokszor még nekünk, felnõtteknek is hatalmas küzdelmet, lelki vihart jelent, hát még egy kisgyermeknek. Tudnunk kell, hogy az óvodás korú kicsiknél jelentõs szorongást okozhat az ismeretlentõl való félelem, még inkább, ha az az ismeretlen megfoghatatlan és misztikus számára.
Vannak olyan pszichológusok, akik azt javasolják, nyíltan beszélni kell a gyermekkel a halálról, az elmúlásról, az élet végességérõl, elvinni õt a temetésre, azonban én semmiképpen nem támogatom ezt a véleményt! Ellenzem, több okból is:
Az ismeretlen, mint mondtam, már önmagában is megrémisztheti a gyermeket.
A halál, az élet végessége szükségszerûen felvet benne további félelmeket: „ha ilyen könnyen meghalt az unokatestvérkém, akkor ugyanilyen könnyen elveszíthetem az anyukámat, apukámat is, vagy akár én is meghalhatok“
A gyermek gondolkodása ebben a korban szemléletes, képszerû, így az események továbbgondolása (temetés, leeresztik a föld alá...stb.) hihetetlen szorongásokat, akár traumát is kiválthatna belõle.
Csak azt tudom tanácsolni, semmiképpen ne úgy mondja el a gyermeknek a tényeket, mintha egy felnõttel beszélne! A tragédia körülményeirõl, részleteirõl ha csak lehet, ne beszéljen! Ha mindenképpen muszáj, akkor végtelenül leegyszerûsítve, messzemenõkig kerülve a félelmet keltõ részeket! Közölje inkább megnyugtató módon a szomorú hírt: „Az unokatesód most felköltözött az égbe a nagyiékhoz. Most õk vigyáznak rá, mi pedig innen integetünk neki. Mi már többé nem látjuk õt, de õ lát minket, úgyhogy szerencsére mindig itt marad velünk.“
A tudat, hogy a lelki kapcsolat megmaradt az uncsitesóval, remélhetõleg megnyugvással tölti majd el kislányát. Sokat segíthet a haláleset feldolgozásában a vallásos szemlélet.
Ismeretlenül is fogadja õszinte részvétem, bízom benne, hogy mindannyian hamar lelki megnyugvásra találnak!
