Kislányom augusztusban lesz három éves, egyelõre egyedüli gyermek. Értelmes, okos kislány, de amint kimegyünk a játszótérre vagy olyan helyre, ahol vele egykorúak vannak, hozzám bújik és nem tud felszabadultan játszani. Elvittük játszóházba, ahol ott maradtam vele, szépen eljátszott, de amint egy másik gyerek közeledett hozzá, mindjárt felkéredzkedett. Ahogy viszont hazaindultunk, csak úgy ömlött belõle a szó, mindent elmesélt, hogy milyen jól érezte magát. Megpróbáltam rövid idõre (negyedóra, félóra)otthagyni, de végig a gondozónõk ölében ült.
Tanácstalan vagyok, hogy vigyem-e óvodába õsztõl. Megkérdezném továbbá, hogy mi a véleménye a mini-csoportokról. Azt hallottam, hogy mivel évvesztes lesz (és még nem szobatiszta), ne kiscsoportba, hanem a minibe írassam be.
Vlasz:
Levele alapján a leírtakból egy természetes ,anya-gyermek kapcsolatban szinte mindennapos jelenségrõl van szó, a nehezen történõ leválásról. E probléma az óvodába lépéskor intenzív érzelmi megnyilvánulások formájában szokott testet ölteni, pl.:sírás, görcsös belekapaszkodás az édesanyába, miközben azt kéri a kicsi,hogy vigye haza.Bele kell törõdni,hogy ez a kezdeti idõszak sok nehézséggel jár mind a szülõnek,mind a gyermeknek.Ezt a problémát azonban megfelelõ érzelmi felkészítéssel és a majdani pedagógusokkal való állandó tapasztalatcserékkel,együttmûködéssel könnyen át lehet hidalni. Az Ön által leírtakból arra tudok következtetni,hogy kislánya csupán azért bizalmatlan kortársaival szemben (ami egyedüli gyerekeknél és ilyen idõs korban teljesen érthetõ),mert velük kapcsolatban még semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik.Ezt bizonyítja az is,hogy az édesanyára emlékeztetõ gondozónõk ölében biztonságban érezte magát.A felnõttekhez való kizárólagos ragaszkodás egy idõ után a kortársak felé is meg fog nyilvánulni.Az elõbb elmondottak értelmében bátran javasolhatom,hogy õsztõl próbálják meg az ovit (eleinte csak rövidebb, késõbb hosszabb idõre is).A mini csoportot jó ötletnek találom,tekintettel arra,hogy ott a bölcsõdei,pusztán gondozási feladatokon túl már a gyermekek értelmi és szociális fejlesztésére is hangsúlyt fektetnek.Nagy elõnye,hogy a miniben szokásos alacsony létszám lehetõvé teszi az,egyéni, a kicsiknél nagyon is fontos differenciált bánásmódot.
Krds:
A kisfiam 4 éves és kiscsoportos az
óvodában. Szerencsénkre, jó az ovi, aranyosak
az óvonénik. Annyi probléma van, hogy az egyik
kisfiú meglehetõs rendszerességgel bántja a
fiamat legalábbis õ ezt mondja. Nem nagyon
durván(megszorítja a nyakát, csipkedi), de
a gyerek itthon mondja. (Legutóbb ennek a kis-
fiúnak az apukája behozott egy játékpisztolyt
és az öltözõben odaadta neki.) Én azt a tanácsot adom
neki, hogy próbálja meg elkerûlni a kisfiút vagy
szóljon az óvonéniknek. Elõször is szeretném tudni, hogy a
megfelelõ tanácsot adom-e, ha nem akkor mit mondjak a gyereknek
mit tegyen ilyen esetben, hiszen az óvonõ nincs mindig ott. Azt
meg nem akarom,hogy "rászáljon" ez fiamra aki nagyon bé-
kés természetû. Nekem azt mondta, hogy inkább a barátja pró-
bál lenni a kisfiúnak. Elõre is köszönöm a válaszukat, a
honlapjuk nagyon tetszik.
Egy kissé aggódó apuka.
Vlasz:
Kedves Apuka!
Levelét olvasva aggodalmát teljesen megértem, s ezzel kapcsolatban kérdések egész sora vetõdött föl bennem:
pl.: hogyan adhat játékfegyvert egy szülõ gyermeke kezébe?
(otthon ez magánügy, de egy közösségben semmiképpen sem lehet az!)
Azt gondolom, ennek az elkerülése nem csak a szülõ felelõssége, de a pedagógusé is!
A másik dolog, ami szöget ütött a fejemben, hogy az óvónéni hol van olyankor, mikor ezek az agressziók tettlegességig fajulnak? Hiszen az Õ feladata egy egészséges, demokratikus légkörû gyermekközösség kialakítása lenne. Ehhez viszont az kell, hogy állandóan legyen rajta a szeme kis neveltjein!
Tanácsával mindenesetre teljesen egyetértek, a kisfiú bátran forduljon problémájával az óvónénihez, s hangsúlyozom: ez nem árulkodás. Így viszont a kis zsarnok fiú hamar rádöbben, hogy békességre vágyó, szelíd társa erõs "hátvéddel" (az óvónéni védelmével) rendelkezik, s többé nem fog próbálkozni.
Ajánlom, hogy mindenképpen beszéljen aggodalmáról az óvónõnek, s ha szükséges, a másik gyermek szüleinek is. Közösen talán hamarabb megoldásra lelnek.
A kisfia és az Önök hozzáállása pedig csak azt jelzi felém, hogy igen szeretetteljes, békés családi légkörben próbálják problémáikat megoldani. Gratulálok!
Krds:
Az én problémám a kisfiam jobb- illetve balkezessége. Én úgy vettem észre fejlõdése során, hogy inkább balkezes. Bal kézzel nyúl a tárgyakért, ha valamire rámutat bal kezét használja stb. Ha építõjátékkal játszik, akkor is fõleg a bal kezét használja, de ügyes a jobbal is. A gondom ott van hogy már nagycsoportos - habár évvesztes és az idén még nem megy iskolába - és a rajzolás tekintetében még nem dõlt el, hogy melyik kezét fogja használni. A baj az, hogy eleve nem rajzol jól. Megfigyeltem, hogy a ceruza mindíg a jobb kezében van, így még ügyetlenebb. Arról biztos hogy nincs szó, hogy "átszoktatták" az óvodában, ezt megbeszéltem az óvónénikkel. Én úgy gondolom, hogy az oka ennek az lehet, hogy a többi gyerek mind jobb kézzel rajzol, az én fiam pedig utánoz. Megfigyeltem korábban, ha egy új játékot vagy tevékenységet tanul, úgy csinálja, ahogy a többiektõl látja (tehát jobb kézzel) mert azt hiszi, hogy azt úgy kell. Én és a férjem is jobbkezesek vagyunk, tehát tõlünk is azt látja, hogy a ceruza a jobb kezünkben van.
Próbáltam neki elmagyarázni, hogy mindíg tegye át a ceruzát a bal kezébe, mert az az ügyesebb, de azt válaszolta, hogy õ a jobb kezével szeret rajzolni.
Nagyon aggódom, mi lesz az iskolában az írással, ha úgy kezd el betûket formálni, hogy az ügyetlenebb kezében van a ceruza!
Vagy esetleg kétkezes? Hallottam már ilyesmirõl, de nem tudom valóban van-e ilyen. Mikor próbálom tesztelni õt, és pl. az asztalnál a kanalat hol a jobb oldalra, hol a bal oldalra teszem, mindíg avval a kezével eszik, ahol az evõeszközt megtalálja, és mindkét kezével nagyon szépen eszik.
Mit tegyek? Várjak még hátha kialakul, vagy próbáljam befolyásolni õt?
Vlasz:
Problémája sokakat érintõ kérdés, hiszen a balkezesek száma világszerte kb. 100-200 millióra tehetõ.
Kezesség tekintetében az emberek 5 csoportra oszthatók:
- enyhén balkezesek
- teljesen balkezesek
- Kétkezesek (!)(ambidexter)
- enyhén jobbkezesek
- teljesen jobbkezesek
A dominanciazavarban szenvedõknél még az iskola megkezdése elõtt el kell végezni biz. dominanciateszteket. Sajnos tapasztalataink szerint az óvónénik nem igazán tájékozottak e kérdésben, pedig a probléma felismerése után õk tudnák megfelelõ szakemberhez irányítani az érintett gyermekeket.
A dominancia kérdése nem csak a kézre, hanem a szem, fül és a láb használatára is vonatkozik. Itt is elõfordulhat azonban kevert oldaliság (keresztezett dominancia) -> pl. balkezes, jobbszemes gyerek.
Az Ön kisfiánál azt hiszem kétkezességrõl lehet szó. Azt, hogy Õ melyik kezét használja írásra, rá kell bízni a gyermekre. A társak utánzását azért nem tartom valószínûnek, mert a gyermek mindig tükörmozgást végez, tükrözve utánoz! Ezért is javaslom, hagyja, hogy a kisfiú jobb kézzel írjon, ha így kényelmesebb neki, a rajzolás-, íráskészségét pedig ezen kéznél igyekezzen fejleszteni!
Fontos még megjegyeznem, hogy a dominancia teljes rögzülése csak 8. év végén detektálható.
Remélem az elmondottak alapján tudtam segíteni, sok sikert kívánok Önöknek a kisfiú iskolás éveihez is!
Krds:
Én azt szeretném megkérdezni, hogy jogosan köteleznek-e arra, hogy ebéd után elhozzam a lányomat az oviból. Ugyanis én otthon vagyok a picivel. Csak az a baj, hogy elég messze lakunk az ovitól, kb. fél óra séta, és bizony ez egy pici babával, szakadó esõben nem éppen kellemes séta. Aztán még elõttünk a visszavezetõ út is. Holott a férjem olyan munkaidõ beosztásban dolgozik, hogy reggel eltudja vinni és délután pedig haza is tudná hozni és akkor nem nekem kellene a picivel mennem.
A lányom is nagyon szeretne ott maradni délutánra, mert akkor már csak játszanak, és az összes barátnõje ott marad. Kértem az óvónõt, hogy had maradjon ott, de meg sem hallgatott, csak hátat fordítva elment. Elõfordult már olyan is, hogy a picit úgy kellett vinnem, hogy 39 fokos láza volt, szakadt az esõ. Nincs senki ismerõs, akit megkérhetnék legalább néha néha, ha pl. beteg a pici.
Ha csak egyedül lennék itthon, akkor nem lenne gond, mert akkor könnyen kimozdulnék. DE így picivel, amikor pont akkor aludt, amikor menni kellett, állandóan ébreszteni kellett. Szegénykémet annyira megzavartam az állandó ébresztéssel, hogy azóta nem is alszik napközben, nagy nyûglõdik.
Elnézést hosszúra sikeredett levelemért, de szeretnék választ kapni arra, hogy kötelezhetnek-e arra, hogy elhozzam a nagyobbat ? Én úgy hallottam, hogy megkérhetnek és ha nem okoz problémát, akkor hozzam el. De itt megkérésrõl szó sem volt. Egyszerûen közölték, hogy ez van el KELL vinni és kész, amikor elkezdtem volna mondani a ezzel felmerülõ problémámat, akkor az óvónõ hátat fordítva elment. Próbálkoztam még néhányszor, de sose jutottam el odáig, hogy kinyíssam a szám. Az óvónõ teljesen elzárkózik !
Vlasz:
Problémáját olvasva gondolatok egész sora jutott az eszembe. Nem értettem ugyanis, hogy az óvoda vezetõje miért nem mérlegeli az Ön egyéni gondjait is döntése meghozatalakor. (Pl: egy magát gyermekszeretõ, humánus gondolkodású pedagógusnak tartó ember hogy nézheti el azt, hogy egy lázas csöppséget ide-oda hurcolásszanak zuhogó esõben?)
Azon kívül nem világos számomra az sem, hogy a vezetõ óvónõ miért nem foglalkozik érdemben is a problémával. Az intézmény vezetõjének kötelessége, hogy ilyen és hasonló esetben minden körülményt figyelembe véve, a szülõ véleményét is meghallgatva megoldást találjon a gondokra.
Bár a vezetõnek joga van ahhoz, hogy az óvodai elhelyezés idõtartamáról, körülményeirõl döntsön, de ez véleményem szerint semmiképpen nem lehet egy olyan jellegû önbíráskodás, amely minden egyéb tényezõt, kérést figyelmen kívül hagy.
Ezért javaslom, hogy kérését és az azzal kapcsolatos indokokat írásban, ajánlott levél formájában juttassa el a vezetõnek, aki így hivatalból kénytelen lesz foglalkozni a kérdéssel ill. választ adni rá. (Természetesen írásban is, amelynek nyoma marad.)
Javaslom, elõtte, - a békésebb problémamegoldás érdekében, - próbáljon meg még egyszer szót érteni a vezetõvel. Ha ekkor sem hallgatják meg, akkor feltétlenül válassza az írásos formulát.
Remélem mihamarabb sikerül megoldást találni a problémára, amely mindkét gyermeke érdekét szem elõtt tartja majd.
Krds:
Nagycsoportos kislányom óvónõi a délutáni alvás ideje közben nem veszik jó néven, ha a gyerekek kimennek a mellékhelyiségbe. Az egyébként is katonás légkör miatt lányom fél szólni, a nevelõknek, ha ki szeretne menni, és inkább nehezen, de visszatartja magát az alvás végéig. Valóban szükség van 6 éves gyerekek ilyen jellegû szoktatására, vagy ez csak kényelmesség és a fegyelem felesleges megnyilvánulása az óvónõk részérõl?
Vlasz:
Sajnos gyakori probléma az Öné, pedig az a nehézség könnyen kiküszöbölhetõ lenne.
Soraiból sajnos arra kell következtetnem, hogy az óvónõk még a legalapvetõbb "aranyszabályokkal" sincsenek tisztában.
1. Csendespihenõ elõtt mindig mindenki menjen el wc-re.
2. Ha ezután, (-akár a diktatórikus légkörnek köszönhetõen is) mégis újra ki kell mennie a gyermeknek, azt MINDIG ÉS MINDEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT TEGYÜK LEHETÕVÉ! A gyermeket testi szükségletei elvégzésében soha nem szabad akadályozni, hiszen ez sokféle (pszichés és szervi) mûködési zavart idézhet elõ.
3. Az Ön által leírt helyzetben változtatni kellene az óvónõknek, amely a következõ dolgok figyelembevételével kellene, hogy történjen:
mivel 6 éves gyermekrõl van szó, különösen érthetõ, -élettani szempontból is , - hogy már alig vagy egyáltalán nem igényel pihenést. Ha óvónõi szem elõtt tartanák ezt a szempontot, valamint azt, hogy ezt a felesleges és nehézkes kényszerpihenõt hasznosanbb, más tevékenységgel is lehetne pótolni, megoldódna a gond. Saját jól bevált módszerem a következõ:
A csendespihenõ kezdeti szakaszában (mesélés, kellemes ellazulás) természetesen minden gyermek részt vesz, s aki igényli a pihenést, az ezalatt a 15-20 perc alatt úgyis elalszik.
Az ébren maradt gyermekekkel ezután a terem egy félre esõ zugában iskolára való elõkészítés céljából játékos fejlesztõtevékenységeket végezünk.
Így mindenki jól jár: a kisebbek nyugodtan pihenhetnek, a nagyobbak sem szenvednek, hanem hasznos tevékenységekkel töltik idejüket.
Kérem, próbáljon meg beszélni az óvónõkkel, s amennyiben változást nem tapasztal, feltétlenül konzultáljon a vezetõvel!
Krds:
Én egy nagymama vagyok, és segítséget kérnék, bár az uncsim még nem ovodáskoru. 11 hónapos:
1./ Tudja e esetleg Ön, vagy a szülõk közül valaki, hogy hol található Budapesten olyan uszoda, ahol kimondottan ilyen korú gyerekek úszás oktatásával foglalkoznak?
Köszönettel
Vlasz:
Kedves Nagymama!
Köszönjük, hogy megtisztelt bizalmával és tõlünk kér ötletet unokája vízhez szoktatásával, úszásoktatásával kapcsolatban. Konkrét, megnevezett intézményeket azonban sajnos nem tudunk ajánlani, hiszen az mindenképpen egyfajta szubjektív megítélés következménye lenne. (Lehet, hogy ami az egyik ember számára ideális intézmény, az a másiknak nem megfelelõ)
Ezért úgy gondoltuk, kérdésével kapcsolatban talán hasznosabb válaszokra találna a "Szülõk egymás közt" rovatban.
Krds:
Két óvodás korú gyermekem van, egyik 5 éves, a másik 6. Bár csak egy év korkülönbség van köztük, a két gyerek ég és föld. A kisebbik állandóan izeg-mozog, rohangál, egy percre sem képes leülni, ezzel szemben a nagyobbik fiam nyugodt, kiegyensúlyozott, a feladataira mindig odakoncentrál.
Mivel fontosnak tartom, hogy mindketten kelloen felkészítve lépjenek iskolába, foglalkoztató füzetek feladatait oldatom meg velük. A naggyal nincs semmi gond, lelkiismeretesen végzi a feladatokat, de a kisebbik nem hajlandó erre. Ha példaként kozom fel elotte bátyját, sírós dührohamban tör ki. Ugyanakkor a kisfiam óvónoje úgy nyilatkozik, hogy óvodás foglalkozásokon igen szépen teljesít.
Most hogyan tovább?
Vlasz:
Javaslatom egyértelmûen ez:
az iskolára való felkészítést egyenlõre a nagyobbik gyerek esetében érdemes ilyen szinten szorgalmazni, a kicsi pedig csak játszon amíg játszhat.
Ne feledjük: az óvodások legfõbb tevékenysége a játék, nem pedig a tanulás!
Ha az óvodai munka megfelelõ, akkor ez elég kell, hogy legyen a kicsinek egyenlõre!
Az összehasonlítgatást, a báty elõtérbe helyezését pedig lehetõleg kerülje, hiszen pont ez a kisebb rendûségi érzés válthatja ki belõle az ellenszegülést, az esetleges kudarc ilyen módon történõ elhárítását.
Inkább dícsérje, öszztönözze, a legkisebb eredményt is emelje ki nála! Meglátja, lesz eredménye!
Krds:
Egyre elkeseritõbb problémával küzdök s nem tudom, hogyan kezelhetném a bajt.
6 éves lányomat az egyik csoporttársa üti-veri, természetesen az óvónõ háta mögött, amikor õ nem látja. Többször mondtam Rékának, hogy ilyenkor azonnal szóljon az óvó néninek, de hiába. Réka inkább csöndesen tûr, s túl gátlásos ahhoz, hogy beárulja társát.
Az óvónõ persze mit sem tud az egészrõl, csak csodálkozik, hogy Réka miért nem szeret óvódába járni. Mi a helyes megoldás?
Vlasz:
Sürgõsen üljön le az óvónõvel és neki is mondja el részletesen a panaszait. Ezzel mintegy rávilágít arra, hogy nevelõi munkáját körültekintõbben, jobban odafigyelve végezze. A beszélgetés azonban ne tûnjön kioktatásnak, nehogy ezzel rontson a jelenleg is nehéz helyzeten!
Nem árt, ha az érintett gyermek szüleivel is konzultál a dologról, édemes lenne kifaggaatni a kis "verekedõs" nebulót is, mi váltja ki belõle az agressziót, esetleg ellenszenvet?
" - Miért bántottad Rékát?
- Haragszol rá valamiért? "
...stb.
Ezen eljárással talán megoldható lesz a probláma.
Krds:
Tulajdonképpen nem kérdezni szeretnék, csak megköszönni a tanácsot. Talán szülõi megérzés volt, de éppen azt tettem amit tanácsolt/ál/. Beszéltem az óvónénivel,akinek sikerült elnyernie Marcus szeretetét./ Szerintem az új óvónéninek sem esett jól,amikor fiam a régi óvónénit "istenítette" /. Szóval, a dolog szerencsésen megoldódott.Az új óvónéni szavaival élve: "Marcus már kezd elfogadni engem..." Köszönöm mégegyszer a tanácsot!!! Kriszta
Vlasz:
Krds:
Nagy gondbn vagyok kisfiammal. 2,5 éves szept.elején kezdett magánoviba járni. Imádta az óvónénijét, aki 3 hét múlva elment- egy jobb állásajánlatot kapott.
Azóta a fiam nehezen barátkozik az új óvónénivel, pedig amúgy nagyon nyílt, barátkozós típusú gyerek.
Nemtudom hogyan lehetne ezt a fezültséget feloldani benne... Vagy majd az idõ megoldja? Kriszta
Vlasz:
Kisfia nyílt, barátkozó természete, jó alkalmazkodóképessége már az elsõ soraiból is kiderül, vagyis hogy 2,5 évesen csupán 3 hét is elegendõ volt nem csak a beszokáshoz, de az óvónéni iránti rajongás kialakulásához is. Lehet, hogy a gyermek jó természete elõbb-utóbb megoldaná a dolgot, én mégis az azonnali cselekvést javaslom az Ön részére.
Beszélgessen el a kisfiúval, kérdezgesse, miért szerette a régi óvónénit? Mit csinált? Hogy beszélt? Mit játszott? … stb. Így Ön is képet kaphat arról, hogy a gyermek számára mely pozitív tulajdonságok a legfontosabbak, mit vár el egy felnõttõl.
Ezután az új óvónõvel való négyszemközti beszélgetéskor próbáljon meg minél többet megtudni az óvoda jelenlegi életérõl. (Fontos, hogy kérdései jóindulatú érdeklõdést tükrözzenek!)
Pl.: -a különbözõ tevékenységekre hogyan motiválja a gyermekeket?
- miket szoktak játszani? Gyermeke mit és kivel szokott legtöbbet játszani?
- hogyan segíti az óvónõ az új gyermekek zökkenõmentes beszokását?
- ... stb.
E kérdések nyomán már többé-kevésbé lehet látni, hogy mik a fõbb eltérések a régi és az új óvónõ attitûdje között. Mondja el az új óvó néninek, hogy gyermeke igényli, ha pl.:
- minél többet foglalkoznak vele egyénileg
- minél többet beszélnek vele, kérdezgetik … stb.
(aszerint, hogy gyermeke milyen tulajdonságok meglétét igényli az óvónõjében)
Ezzel talán kiküszöbölhetõ lesz a probléma.
Krds:
Elkeseredettségemben fordulok Önökhöz, nem tudom, mit tegyek!
5 éves kislányom óvónõje diktatórikus nevelõi magatartásával teljes leigázottságban tartja a gyerekeket. A foglalkozásokon nincs rugalmasság, nincs kötetlenség, mindig minden tevékenységben kötelezõ módon részt kell venni. Ha valaki mégsem ezt teszi, vagy nemtetszését fejezi ki, azonnal megrovásban, büntetésben részesül.
Mér több szülõtársammal beszéltem és õk is ugyanígy látják a dolgot. Mit csináljunk, hogy megváltozzon a helyzet?
Vlasz:
Elsõként próbáljon meg kettesben beszélni az óvónõvel. Igyekezzen érdeklõdõ kérdésekkel a problémára rávilágitani:
Pl.: - Milyen nevelõi attitûdöt tart hatékonynak és alkalmaz a gyermekeknél?
- hogyan valósul meg a csoport életében a gyermeki szabadság és az önmegvalósitás?
- milyen módon ad teret a gyermekeknek önálló ötleteik, elképzeléseik megvalósitásában?
- mely tevékenységi körökben és milyen módon valósul meg a kötetlenség?
Igy, mintegy szakmai érdeklõdésre hivatkozva sokmindent megtudhat az óvónõ munkájáról és a késõbbiekben összevetheti az elmondottakat a gyakorlati alkalmazással. Véleményét, elképzelését bátran mondja el a pedagógusnak, igy talán elõbb-utóbb sikerül orvosolni a problémát.
Krds:
Jómagam is óvodapedagógusként dolgozom, ezért sokat gondolkodtam rajta, vajon beleillik-e problémám a többi szülõk által irt levél közé. Azért én mégis irok. Fiatal pályakezdõ óvónõ vagyok, s nemrét összetûzésbe kerültem egyik idõsebb kolleganõmmel.
Óvodásaimmal gyakran játszottunk bújócskást a csoportban, aminek lényege az volt, hogy az elõlem elbújt gyerekekre mintegy véletlenszerûen rátaláltam és játékos meglepettséggel "vettem õket észre". Ez a kis csintalanság sokszor oldotta fel a légkört, jó hangulatot teremtve közösségünkben.
Egy napon épp a terembe tartottam, amikor észrevettem, hogy egyik kolleganõm engem megelõzve lépett a terembe, s leteremtette a "bújkálós" gyerekeket.
Végül engem is felelõsségre vont a gyerekek elõtt, hogy miért engedek meg nekik ilyen játékot. Azóta feszült közöttünk a levegõ...
Vlasz:
Problémáját megértem, megszégyenitve érzi magát kkolléganõje miatt.
Tanácsom a következõ üljön le az érintett óvónõvel és egyenrangú félként, de mégis kedvesen beszélgessen el vele.
Mondja el, mennyire zavarja, ha a gyerekek elõtt zajlanak a "szakmai eszmecserék", s legközelebb problémáját négyszemközt közölje.
Próbálja vele megértetni azt is, hogy ez a játékos bújócska - kellõ odafigyelés mellett persze - nem okozhat bajt, csupán jó hangulatot teremt a gyerekek körében.
Krds:
6 éves óvodás gyermekemet gyakran érik olyan megrovások az óvonõje részérõl, hogy a társasjátékoknál nem tud vesziteni, ha mégis "rosszul áll a szénája" a játékban, csapod, kiabál és felboritja az asztalt.
Állitólag a társai is emiatt nem tudnak és nem is akarnak vele játszani. Én csak azt látom, hogy gyermekem szomorú és magányos az óvodai csoporton belül.
Vlasz:
6 éves korra a gyermekeknél már ki kell, hogy alakuljon egyfajta kudarctûrõ képesség, hiszen az iskolában sem minden fenékig tejfel.
Tudatosítani kell benne, hogy az ember nem lehet mindig mindenben gyõztes, veszíteni is tudni kell.
Mielõtt leülnek társasjátékozni, beszéljék meg, hogy csak akkor kezdenek bele a játékba, ha senki nem fog hisztizni, ha veszít. Ez általában hatni szokott. Ha az ígéret ellenére mégis dühkitörést produkál a gyermek, következetesen tartsa magát ígéretéhez.
Ha a gyermek veszít és hõsiesen kiállja a megpróbáltatást, gratuláljon neki és nagyon dícsérje meg! Legközelebb ismét be fogja bizonyítani, hogy Õ már mennyire okos, nagy gyerek, aki veszíteni is tud.
Krds:
4 éves fiam kétségbeejtõ dolgokat produkál otthon és az óvodában is.
A csoportban senkivel nem hajlandó kommunikálni, nem eszik ott egy falatot sem, valamint nem beszél csak sikongat vagy ordit.
Sokszor ritmikusan rohangál az ágytól falig és vissza.
Nem beszél velünk sem és másokkal sem, sokszor csak bambán vigyorog.
Szörnyû fájdalom ezt leirnom és átélnem, hiszen szülõ vagyok és nagyon szeretem a gyermekem, de nem tudom, hogy mi van vele?
A wc-t például csak ülve hajlandó használni, ha megpróbálom átszoktatni, csak ordenáré hangon ordit.
A festéktõl, ceruzától mániákusan fél.....
Normális dolgok ezek?
Vlasz:
Nehéz helyzetben vagyok, hiszen "távdiagnózist" felállitani nem könnyû feladat, különösen ebben az esetben.
Kisfiánál okozhatják bizonyos tüneteit beszoktatási problémák is, de a többi leirt megnyilvánulás már komolyabb dologra utal. (Nem kommunikál, környezetérõl nem vesz tudomást, nem beszél folyamatosan, összefüggõen, ritmikus mozgás... stb.)
Javaslom, keressen fel autizmussal foglalkozó szakembert és kérjen egy szakértõi véleményt.
Krds:
Kicsit kétségbeesve irok Önökhöz, mert nem tudom, mi lesz a kisfiammal?!
6,5 évesen egyszerûen nem hajlandó rajzolni. Sem az óvódában, sem otthon.
Az óvónõ szerint az emberábrázolása, vonalvezetése is fejletlen a korához képest. Mit tegyek?
Vlasz:
Bizony elég nagy probléma ez ilyenkor, amikor a gyermek már félig az iskola küszöbén áll. Hiszen a megfelelõ ceruzahasználat, a finommotorika fejlettsége elengedhetetlen az irástanulásnál.
Azt javasolom, probálják (Ön is és az Óvónõ is) indirekt módon, megfelelõképp motiválva bevonni bizonyos ábrázolótevékenységekbe. Igy majd úgy tûnik neki, mintha csak játék lenne az egész.
Pl: Nyáron a vizpart vagy medence mellett papirhajó hajtogatás és diszitése rajzzal! "Játsszunk azt, hogy Te vagy a hajóépitõ mérnök.." vagy Épitsünk papirból hatalmas várat a playmobil katonáknak. Fessük is ki, vágjunk rá ablakokat....stb.
Ha meghozzuk a kedvét és játékba ágyazzuk a tevékenységet, meglátja, szivesen részt vesz majd a kertimunkákban.
Krds:
Hihetetlen és számomra nagyon felháboritó dolog történt meg egyik nap gyerekem óvodájában.
Sajnos korai munkakezdésem miatt kénytelen vagyok kislányomat reggelente nem a saját óvónõje, hanem az épp aktuális reggeli ügyeletes pedagógus felügyelete alatt hagyni.
Feltünt nekem, hogy amikor egy bizonyos óvónõ a reggeles, kislányom könnyes szemmel teljesen megriadva veszi ezt tudomásul. Hogy miért, az hamarosan ki is derült.
"Nagyszerû" óvodapedagógusunk minden reggel azzal fraszlizta kislányomat, hogy 5 évesen miért nem tudja egyedül bekötni a cipõfûzõjét?! Ezt követõen állandóan kinozta, piszkálta, nem engedte játszani, mondván, hogy "Õ majd megtanitja"
Amikor ez a dolog tudomásomra került és kérdõre vontam az óvónõt, az foghegyrõl válaszolva, pimaszul az arcomba vágta, hogy "Igy ez a gyermek soha nem lesz iskolaérett". Mire egyre durvább hangnemben ecsetelte véleményét, elhatároztam, hogy a vezetõóvónõhöz fordulok. Természetesen erre visszakozt fújt óvónõnk és kijelentett, hogy ha nem akarom, Õ nem is fog többé foglalkozni lányom "fejlesztésével".
Milyen pedagógus az ilyen?
Vlasz:
Sajnos ilyen.... A fent leirtakhoz sokat hozzáfüzni nem tudok, talán csak azt, hogy szégyen, hogy valaki ilyen mentalitással óvónõként tevékenykedhet.
A szakmai tudásról pedig nem is beszélve, ha valaki már 5 évesnél iskolaérettségrõl beszél.... Azt javaslom, a vezetõóvónõnek mindenképpen beszéljen az ügyrõl, ne adjunk esélyt érintett pedagógusunknak, hogy ezt más kisgyermekénél is megtegye.
Krds:
4 éves kislányomnál komoly gondot okoz a sötétségtõl való félelem. Este a lámpaoltás kész tortúra, sir és kiabál a gyerek, hogy a sötétben fél, mert "elõjön a törökbasa a sarokból".
Mit csináljak, hogy megszûnjön a félelme?
Vlasz:
Elõször is, el kell beszélgetni a kislánnyal, hogy gonosz törökbasák csak a mesében léteznek. (Az óvodás gyermekeknél kialakul a mesetudat vagy más néven kettõstudat, melynek hatására külön tudják választan a mesét és a valóságot.)
Ettõl függetlenül is azt javaslom, hogy még a gyermek félelmei meg nem szûnnek, elalváskor legyen vele, simogassa, fogja a kezét, amig álomba nem szenderedik. Meglátja, hamarosan megszûnnek a problémák.
Krds:
Több szülõtársammal egyetértésben irjuk ezt a levelet, ugyanis tanácstalanok vagyunk.
Gyermekeinket óvodai csoportjukban egy igen agressziv, verekedõs durva fiú tartja állandó rettegésben. Ha valami nem tetszik neki, azonnal üt, rúg, káromkodik. Félünk, hogy egyszer még kárt tesz valamelyik gyerek testi épségében.
Az óvónõ is teljesen tanácstalan, semmiféle büntetéssel nem tud hatni a kis "ördögfiókára".
Az érintett gyermek szüleivel nem tudunk szót érteni, ugyanis teljesen elfogultan, már-már egészségtelenül majmolva "szeretik" a 3 évesen intézetbõl hozzájuk került fiút.
Vlasz:
A dolog miértje valószinûleg a három év intézetben eltöltött idõszakban keresendõ.
Ez az idõszak, amelyet anya és szeretet nélkül volt kénytelen elszenvedni a kisfiú, mély nyomokat hagyhatott lelkében.
A szülõk féltõ gondoskodása is érthetõ, bár az "egészségtelen majmolás" határozottan rossz irányba is fordithatja az eseményeket.
Probáljuk megértettni az érintett szülõpárral és az óvónõvel is, legfõbb szempontok a következõk legyenek:
- TÜRELEM
- SZERETET
- MEGÉRTÉS
- KÖVETKEZETESSÉG
- ÕSZINTESÉG
Ha ezek mellett mégis elõfordulnak agressziv megnyilvánulások, ezek jelentõségérõl el kell beszélgetni a kisfiúval.
("Neked is fájna, ha meghúznák a hajad.....csak azok fognak barátkozni veled, akikkel te is barátságos vagy .....")
Ha a következetes nevelõi ráhatások után sem történik semmi változás, mindenképpen kérjék pszichológus segitségét az ügyben.
Krds:
5 éves kisfiam túlzottan gátlásos, visszahúzódó, társaival nem szivesen kummunikál. Félénkségébõl, hallgatagságából adódóan pedagógusaiban is többnyire az a kép él róla, hogy õ "az a csöndes, átlagos képességû gyermek, ....egy a sok közül." Amikor itthon foglalkozom Ákossal, akkor látom csak igazán, hogy egy-egy fejtörõ kérdésre, egy-egy rejtvényre milyen hamar meg tud válaszolni, tehát értelmileg igenis nagyon magas szinten áll
Ha azonban óvodai közegbe kerül, azonnal visszahúzódik csigaházába, s ha lehet, meg sem szólal egész foglalkozás alatt. Errõl egy nyilt nap alkalmával személyesen is meggyõzõdtem. Mit lehet tenni?
Vlasz:
Ismét saját tapasztalataimra hivatkozva szeretnék tanácsot adni a kérdésben. Egyik kis óvodásom hasonló problémákkal küzködött, mint az Ön kisfia. Én, mint óvónõ, - talán azért is mert annak idején én is ilyen voltam, - nagyon felkaroltam az érintett kis gyereket. Sokat kérdezgettem, s jó válaszaiért nagyon megdicsértem. Az állandó buzditás, gondoskodó törõdés meghozta a gyümölcsét. Az év elején még gátlásos, félénk kisfiú az év végi évzáró ünnepségen bátor, kiegyensúlyozott szereplésével fergeteges sikert aratott. Öröm volt látni a szülõk csodálkozó, de ugyanakkor elismerõ tekintetét, hogy ilyen csoda is létezik.
Kérje meg gyermeke óvónõjét, igyekezzen minden alkalmat megragadni a dicséretre, s meglátja, az eredmény nem marad el.
Krds:
Többször elõfordult velem és szülõtársaimmal, hogy úgy éreztük, óvodás gyerekeinket mintha szándékosan akarnák az óvónõik lerázni magukról. Ha folyik az orra, már igazolást kérnek vagy máskülönben nem engedik be a többiek közé. Ha egyet köhint a gyerek, újra az igazolás-mizéria. Miért nem értik meg, hogy a szülõnek munkahelye is van, ahonnan nem hiányozhat állandóan csip-csup egészségügyi problémák miatt?
Vlasz:
Természetesen az Ön álláspontját is megértem, de probálja meg a másik oldalról is nézni a dolgot. Ha gyermeke valamilyen fertõzõ betegségben szenved, és ennek ilyen vagy olyan jele mutatkozik rajta, az óvónõnek kötelessége a továbbfertõzés megakadályozása miatt igazolást kérni a gyermek egészségi állapotáról. Gondolja csak el, milyen áldatlan körülmények alakulhatnának ki, ha erre nem figyelnénk kellõképpen? Nem csak a csoport nagy része, de az óvónõk is lebetegednének, s akkor ki gondoskodna a csemetékrõl? Azt gondolom, egy-egy orvosi vizsgálatot megér, hogy önmagunkat és a gyerekekért felelõs pedagógusokat is megnyugtassuk, nincs komoly baj, csak egy kis "csip-csup" megfázás.
