Egy szintén óvó néni kér néhány bíztató szót kolléganõjétõl: gyermeke hamarosan elkezdi az óvodát, az anyuka szíve pedig féltõn sajog érte.
Kedves Óvónõ!
Kedves Kolléganõ!
Nagyon nehéz a "másik oldalról" megközelíteni a beszoktatás kérdését. Óvónõként nagyon jól meg tudtam nyugtatni a szülõket, órákig tudtam vigasztalni, höcögtetni, próbálkozni, ölelgetni... DE NEM AZ ÉN HÚSOM-VÉREM SÍRT OLYAN KESERVESEN!
Júliusban lesz 3 éves, nekem kiscsoportom lesz, az agyam-lelkem egy másik óvodában fog járni.
Bízom a kisfiamban, a leendõ óvónõkben, az õ csoportjában, az én csoportomban... mindenkiben, csak magamban nem.
Csak egy kis biztatást kérek, és választ arra a kérdésemre: Ugye szakmailag nem fogok csõdöt mondani?
Üdvözlettel: m.
Válasz:
Kedves Kolléganõ!
Nem fogsz csõdöt mondani, ebben biztos vagyok. Teljesen átérzem a félelmeidet, hiszen magam is anyuka és óvónõ is vagyok egy személyben. Én is ugyanúgy féltem a kislányomat az elkövetkezõ ovitól. Tudom, hogy nem kellene, hiszen jól körüljártuk az óvodaválasztás kérdését, és nagyon jó óvó nénik foglalkoznak majd a kislányommal. Ám mégis féltem Õt.
Amikor feltolulnak bennem az aggodalmak, arra koncentrálok: saját beszoktatásaimnál is minden milyen természetességgel és rendben zajlott, miért ne lenne ez így a kislányom esetében is? Próbáld meg inkább óvónõi szemmel szemlélni a beszoktatás folyamatát, mint sajgó szívû anyukaként, és akkor objektívebben látod majd: hogy MINDEN A LEGNAGYOBB RENDBEN LESZ!
