Judit már-már úgy látta, kisfia kezdi megszokni és megszeretni az óvodát, mikor egy ártatlan megjegyzés ismét elbizonytalanította a fiúcskát...
Kedves Óvónõ!
Nem tudom, hogy a mi problémánkat beszoktatási gondnak lehet-e nevezni.
Kristóf 2007. novemberében volt 3 éves, így már már 5 hónapja ovis.
Amig ebéd után mentem érte, majd 2 hétig, nem volt gond, aztán ez elsõ pár ottalvós napon sem. Aztán egy reggel elkezdte a sírást, hogy õ nem megy oviba és otthon is gyakran emlegette, hogy nem szereti az ovit. Sokszor éjszaka is felsírt. Otthon azóta nem foglalkozik vele olyan sokat, bár mostanában az a legújabb, hogy azt mondja, hogy utálja az ovit. A gyerekeket és az óvonéniket szereti, szeret különféle dolgokat készíteni,szeret az udvaron játszani, de az ovit, a termet - gondolom nála ez az ottmaradást jelenti - azt utálja.
Minden reggel meg kell várnunk, míg mindenki bemengy az öltözõbõl és akkor lehet búcsúzkodni, de addigra már sír, azt mondja, hogy õ sírni akar, és azért sír, mert én hiányzom neki. Kifelé menet integetünk egymásnak az ablaknál, akkor már potyognak a könnyei. Az óvonõk azt mondják, hogy ez csak pár percig tart nála, és utána egész nap jókedvû. Mikor délután érte megyek tényleg vidám, és sokszor elõfordul, hogy nem szalad egybõl hozzám, hanem még várnom kell rá 5 percet, mert még be akarja fejezni a rajzát. Már kezdtem megnyugodni, hogy talán rendben lesznek a dolgok, mert a sírást nem éreztem annyira szomorúnak, inkább csak egy megszokott "szertartásnak", mikor egy reggel vigasztalás közben sajnos feldobtam a magas labdát. Úgy próbáltam vigasztalni, hogy majd egész nap játszik a barátaival, milyen jó lesz neki. Erre tényleg keserves sírásban tört ki. "De anya nekem egy barátom sincsen"!" Nagyon megsajnáltam. Tudom, hogy 3 évesen a gyerekek még nem feltétlenül együtt játszanak, de úgy érzem, hogy ezekkel a reggeli sírásokkal ijeszti el magától a többi gyereket.Próbáltam neki mesélni róla, hogy a mosolygós gyerekekkel szeretnek a többiek barátkozni, de aztán úgy döntöttem, nem stresszelem ezzel is.
Volt a csoportban több gyerek akinél nehéznek látszott a beszoktatás, egész napos sírásokkal, de mostanra már õk sem sírnak, legfeljebb nagynéha jut eszükbe, hogy nem akarnak oviba menni, de nem minden nap. Tanácstalan vagyok.
Véleményét elõre is köszönöm.
Judit
Válasz:
Kedves Judit!
Sorai alapján számomra úgy tûnik, jó úton haladnak a teljes beszokás felé. Ne csüggedjen, ez a kis megjegyzés nem csapta agyon az eddigi eredményeket, csupán egy kicsit elbizonytalanította a kisfiút. Reggelente, az édesanyjától való nehéz elszakadás perceiben érezheti úgy, hogy neki senki, de senki nem a barátja a csoportban, mert abban a pillanatban csak az édesanyja létezik a számára. Senki és semmi nem számít, csakis anyu. Javaslom, a reggeli búcsú perceiben ne feszegesse ezt a kérdést, inkább a délutáni vidám találkozáskor kérdezgesse: "Ma kivel játszottál? Mit játszottatok? Holnap is fogsz majd Petivel legózni? Úgy látom, Péter jó barátod, igaz?" Azokban a vidám pillanatokban talán jobban átérzi és tudatosítja magában, hogy õ bizony nem is annyira magányos a csoportban. Másnap reggel aztán utalhat az elõzõ napi élményekre: "Na, megjött már Péterke is? Folytathatjátok a tegnapi legó vár építését, de ablakok is legyenek ám rajta, hogy kilássanak belõle a katonák..." A lényeg, hogy visszaidézzék az elõzõ napi nagyszerû élményeket és legyen miért ismét bemenni az óvodába.
Ne nyugtalankodjon, jó úton járnak, csak így tovább!
