Keserű óvodai tapasztalatainkat szeretném megosztani Önnel, hátha tud nekünk segíteni.
4 éves kisfiam - aki kezdettől fogva egy eleven, öntudatos, akaratos kisgyerek - 2 éves korában került bölcsődébe. Hála Istennek egy csodálatos intézménybe kerültünk, ahol igazi PEDAGÓGUSOKra bízhattam a kisfiamat, a szó legnemesebb értelmében. Az ott töltött másfél év alatt gyermekem rengeteget fejlődött, nagyon szeretett oda járni, és elfogultság nélkül mondhatom, hogy őt is nagyon szerették mind a gondozónők, mind a bölcsőde összes dolgozói. Az elevensége mögött ugyanis fel tudták fedezni kisfiam számos jó tulajdonságát!
Mikor a kisfiam 3 és fél éves lett, megszületett a kishúga. Innen kezdődtek a komoly problémák. Féltékenysége következtében abszolút kezelhetetlen, agresszív lett a gyermekem. Ráadásul véget ért a bölcsődei csodavilág, és a fiam - koránál fogva - óvodába került. Itt már két hét után behívattak az óvónők, hogy adjunk nekik tanácsot, mit kezdjenek a gyerekünkkel, mert egyszerűen nem bírnak vele: verekszik, harap, ordít, hisztizik. Pedig csak a délelőttöket töltötte a gyermekem az óvodában. Egy darabig nyeltem az óvónők részéről folyamatosan érkező panaszáradatot, de mikor rendszeresen azt tapasztaltam, hogy a gyerek többet ül büntetésben a folyosón, mint bent a csoportszobában, elegem lett, és végleg elhoztam őt az óvodából. Ezután pszichológushoz is elvittem a gyereket, aki arra az eredményre jutott, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja, egyszerűen éretlen az óvodára. Én ebbe nem nyugodtam bele, mert hiszem, hogy egy rátermett óvónő tudott volna segíteni a gyermekemnek. Ezek után elmentünk egy másik óvodába. Itt állítólag a két legjobb óvónőhöz kerültünk. (Utólag megkérdezném, ha ők a legjobbak, milyen lehet a többi...?) Az új óviban az óvónők néhány hétig legalább állták a sarat, de aztán ők is egyre többször jöttek hozzám a panaszaikkal a gyerek viselkedésére vonatkozóan. Kérték, hogy mivel otthon vagyok, és megtehetem, 11 órakor vigyem haza a gyereket, mert addigra annyira elfárad, hogy teljesen kezelhetetlenné válik; ön- és közveszélyes. Nem volt könnyű mindezt megvalósítanom, mert 9-re odavittem a két gyereket, aztán a kicsivel hazaküzdöttük magunkat, és jószerivel fordulhattam is vissza. De azt mondtam, a gyerekért mindent! Igen ám, de néhány hét elteltével már ez sem volt elég az óvónőknek, és azt mondták ezalatt a 2 óra alatt sem bírnak a gyerekemmel. Az utolsó héten, amit a fiam ebben az óvodában töltött, többször is átzavarták őt egy másik csoportba, mert már nem tudtak vele mit kezdeni. Számomra ezzel betelt a pohár, innen is elhoztam a gyereket.
Azóta is fel vagyok háborodva, és nagyon fáj, hogy ilyen keserű tapasztalatokat szereztünk. Éppen elég baj az nekünk, hogy a gyereket lelkileg megviselte a testvérszületés. Ilyenkor pont hogy segítségre, szakszerű támogatásra volna szüksége/szükségünk, nem pedig elutasításra, büntetésre!!!!! Most már négy hónapja itthon vagyok a két gyerekkel. Nagyon nehéz, mert egyrészt látom a fiamon, hogy hiányzik neki az óvoda, a vele egykorú társaság, másrészt én is rettenetesen túl vagyok terhelve. Továbbra is járunk pszichológushoz a fiammal, és reménykedem, hogy ő legalább fog tudni egyhíteni a testvérféltékenység okozta lelki sérüléseken. Én pedig nem adom fel: most áprilisban körbenézek az óvodai nyílt napokon, és addig nem fogok nyugodni, amíg meg nem találom azt az óvodát, azokat a bölcs, rátermett, és szerető PEDAGÓGUSOKAT, akik nem csak a szófogadó, csendes gyerekekkel képesek szót érteni, hanem hivatásuknak tekintik a "problémásabb" gyerekek befogadását, megszelidítését is!
Köszönöm, hogy meghallgatott! Szép Húsvétot!
Judy
Válasz:
Kedves Judy!
Mint leveléből kiderül, nem is annyira szaktanácsra, sokkal inkább meghallgatásra volt szüksége. Leveléből számos konkrétum nem derül ki, így a probléma szituációk pontos leírása nélkül lehetetlen is lenne számomra bármiről véleményt alkotni. Mindezek mellett a pszichológusi foglalkozásokat azért nagyon hasznosnak tartom esetükben, hiszen nem vagyok meggyőződve arról, hogy pusztán a testvérféltékenység vagy az "óvodaéretlenség" (?) okozhat ún. ön-, és közveszélyes magatartási megnyilvánulásokat. Súlyos szavak ezek. Úgy hiszem, az előzmények mindenképpen indokolttá teszik, hogy az "igazi" óvodapedagógusok és óvodák keresésén túl olyan más speciális szakemberekre is ráleljen, akik gyermeke lelki problémáinak valódi okát is megtalálja. Úgy gondolom, ez lenne a legelső lépés, amit kisfia érdekében meg kellene tennie, (akár másik pszichológus, nevelési tanácsadó segítségét is kérve) hiszen amíg a probléma gyökere rejtve van, sokkal de sokkal nehezebb segíteni. Még ha valóban jó, gyermekszerető PEDAGÓGUSOKRÓL van is szó.
