Fiam 6 éves, szeptemberben kezdi az iskolát.Értelmi szintjével nincsenek gondok, inkább túl érett és komoly a korához képest (nevelési tanácsadó is látta). A gyerek sokat szorong (részt is vett emiatt szorongás oldó csoportban, és azóta körmét sem rágja,elõtte 3 évig rágta)., maximalista, bele se akar kezdeni valamibe ha úgy érzi kudarc érheti (pl: szinezés, vágás csak mert nem lesz "tökéletes", és amilyennek elképzelte), ebbõl kifolyólag nehezen lehet “fejleszteni” képességeit mivel bele sem akar kezdeni. Amit szeret azt viszont folyamatosan gyakorolja, használja, pl: összead, kivon, (kétszámjegyüeket is) és magától jött rá, hogyan. Egyszer magyaráztam neki el 4 évesen mikor kérdezte , hogy a 2 meg 1 hogyan lesz három, azóta számol. Képességei emiatt bizonyos területeken nem megfelelõek: finommozgások, nagymozgások, valamint nagyon figyelmetlen. Sokat játszunk vele, az ön könyvébõl “Játékos Suliváró” is elkezdtük azokat a játékokat amik a figyelmet fejlesztik, de nekünk szülöknek az az érzésünk, hogy nem annyira a figyelmével van gond mint az akaratával. Mert ha figyelmes akar lenni akor az, pl. olyan útvonalakat, helyszineket képes megjegyezni és felidézni amiket egyszer látott, de sajnos képességeit csak akkor hajlandó használni ha úgy érzi muszály (pl: tényleg el hitetjük vele, hogy eltévedtünk és kérjük segitsen visszatalálni, mert ha egy kicsit is játékosan kérjük, vagy érzi ismerjük az utat akkor nem segítene és azt mondaná, hogy õ semmire nem emlékszik).
Másik fontos probléma, hogy folyamatosan a konfliktus helyzeteket keresi, otthon is és az ovodában is (de csak a felnõtekkel, a gyerekekkel nem), és egyre messzebb próbál elmenni, emiatt naponta most már többször hiszti és sírás a vége. Eddig a fiammal úgy bántam mint egy 6-8 évessel de egyre inkább az az érzésem egy kamasz áll szemben és emiatt nem sikerül vele megfelelõ kapcsolatot teremteni, hiszen kisgyerekként kezelem.
Fiam volt márt feljesztõ pedagógusnál, nevelési tanácsadónál, mindenki egyetért, hogy értelmi szintje jóval meghaladja a korát de érzelmileg még egy gyerek, az ovónõk sem tudják már “kezelni”, mert manipulálja õket (az ovónõk használták ezt a kifejezést), az ovodában a fiam minden szituációban higgadt marad és ravaszul mosolyog, jelezve hogy tudja, hogy a szembe lévõ felnött már teljesen tanácstalan. Otthon ellenkezõleg, nem higgadt, inkább hisztizik, kiabál, ami eredménytelen, mivel nem engedek a módszereinek, igy a napjaink folyamatos hisztik.
Tudna-e ajánlani valmilyen könyvet, ahol konkrét, praktikus tanácsok vannak, hogyan kezeljem ezeket a hisztiket és hogyan lehessen motiválni a fiam. Az általános mindenhól ismertetett tanácsok mind kudarcba fulladtak (következetesség, fegyelem, jutalmazás, …). Több könyvet is olvastam, mind ugyanazt tartalmazta. Valami “mást” keresek, ogy minél hamarabb segíthessek fiamon, mert az idõ múlik, az iskola egyre közelebb van és az ovónõk semmi jóval nem bíztattnak. Azért önhöz fordulok, mert a könyve is annyira más a megszokott “feladat” füzetektõl. Segitségét, tanácsait elõre is köszönöm.
Válasz:
Tisztelt Szülõ!
Mint ahogy a felnõttek személyisége, egyénisége is más és más emberenként, úgy a gyermekek mindegyike is egy-egy egyedülálló individum: személyiségjegyei csak rá jellemzõek, minden megnyilvánulása „csak az övé”. Elõbbiek okán a nevelési eljárások közül különbözõ gyermekeknél különbözõ „praktikák” válhatnak be. Minden gyermek személyisége, „elõtörténete” más, így személyiségfejlõdésük elõsegítése is csak ezek figyelembevételével történhet. A játékos fejlesztés az óvodások nagy többségénél kitûnõen beválik, ám vannak gyermekek, akiknek nem erre van szükségük. Gyermekénél minden valószínûség szerint az okozhatott belsõ konfliktust, hogy bár õ már magát 100%-osan nagyfiúnak érzi, környezete nem úgy tekint rá. Próbáljanak egy szemléletváltást megvalósítani: kezeljék gyermeküket önökkel egyenrangú félként, kérjék ki véleményét komoly szituációkban is! Érezze a fiúcska, hogy õ már nagyfiúként van számon tartva, így nem érzi majd szükségét a „kisóvodás” szerepkörtõl való hisztis szabadulásnak.
Gyermeke teljesítményére vonatkozóan az alábbiakat tudom hozzáfûzni: vannak sikerorientált csemeték, akik mindent megtesznek azért, hogy mindig és mindenben õk legyenek a legjobbak, ám vannak ún. kudarckerülõk is, akik a sikertelenség legkisebb gyanúja esetén messzire elkerülik a kihívást. Levelébõl számomra úgy tûnik, kisfia éppen ebbe a csoportba tartozik. Ezen a következõképpen lehet segíteni: saját példáján keresztül adjon észrevétlenül mintát a gyermeknek arra, hogy senki sem tévedhetetlen, mindenki hibázhat, ami nem feltétlenül bûn. Pl: „Nézd, kivágtam neked ezt az autós képet, de a szélein kicsit belevágtam. Nem baj, attól még mutatós, igaz?” vagy: „ Ezt a rajzot most én színeztem ki, de eléggé kimentem a vonalból. Na, mindegy, majd legközelebb! Kérd meg aput is, hátha õ ügyesebb lesz! (Apu se színezzen szebben!) … Nézd, fiam! - így apu. – én sem tudok anyunál ügyesebben színezni… De attól még szép lett szerintem. Ki is teszem a falra!” …stb. Elképzelhetõ, hogy ilyen és hasonló trükkök vonzataként a fiúcska bátorságot merít ahhoz, hogy megmutassa „kétbalkezes” szüleinek, hogyan is kell színezni, vágni. Mindezek által szembesül azzal is, hogy a nagyok, felnõttek is tévedhetnek, hibázhatnak, ám ez nem feltétlenül szegi kedvüket a további cselekvéseknél.
Mivel „csodakönyvet” ajánlani a levelem elején leírtak miatt nem tudok, így e helyett tanácsolom inkább a fentiek kipróbálását. Bízom benne, hogy így mihamarább megoldódik e nehéz helyzet.
