Levélírónk ilyen szavakkal minõsítette a gyermeküknek segíteni vágyó szülõk igyekezetét.
Kérdés és válasz egy döbbenetes hangvételû levél nyomán...
Kedves Mindenki!
Az én gyermekem sem szobatiszta még (3,5 éves, fiú, alváshoz pelust kap, abba belepisil, kaki ügyben nagyjából "pelenkába szobatiszta"), de hogy öszinte legyek, ez engem annyira nem zavar. Inkább az irritál, hogy a többi szülö akkora ügyet csinál belöle. Szerintem, ha egy gyermek mentálisan és testileg egészséges (és ez egyéb jelek alapján nem kétséges), akkor elöbb-utóbb rá fog szokni a bilire-vécére, akkor is, ha nem aggódom, nem trükközöm, hanem akkor, ha ö majd elérkezettenk érzi az idöt.
Lehet, hogy túlzásnak tünik, amit írok, de szerintem akkor, ha folyton beleavatkoznék a gyermeknek ebbe a legeslegintimebb magánügyébe, az ürítkezésbe, az majdnem olyan lenne, mintha análisan megeröszakolnám a gyermekemet.... Én az anyja vagyok, tehát szolgálom a gyermekemet, ahogy éppen szüksége van rám. Például azzal, hogy kiszedem alóla a kakit, meg megpucolom a popóját. Egy szép nap majd ö is vécébe fog ja végezni a nagydolgát, addig meg csinálom, amit kell.
Nem tudom, mit szól ehhez a tanácsadó. De kíváncsian várom a válszt.
Válasz:
Tisztelt Levélíró!
(Ha megengedi, én ragaszkodnék a kölcsönös tiszteleten alapuló személyes megszólításhoz, mivel zárómondatában tõlem kérdez.)
Sajnálom, ha a szobatisztaság elérését segítõ játékos, fokozatos, tapintatos megoldási módokat Ön trükközésnek, sõt mi több, erõszakosnak érzi. Azt hiszem, bátran kijelenthetem az összes érintett, talán nem ok nélkül megbántott szülõ nevében: szándékuk sokkal inkább SEGÍTÕ (!), mint erõszakos. Jómagam is így vagyok ezzel.
Elmélete mindenesetre érdekes, miszerint nem kell segítõ kezet nyújtanunk gyermekünknek a szobatisztaság eléréséhez, mert elõbb-utóbb úgyis megtanulja. Biztosan így van, érdekes lenne ezt az elméletet a járás megtanulásánál is alkalmazni. Miért nyújtanánk segítõ kezet tipegõ kisbabánknak, ha elõbb-utóbb egyedül is megtanul közlekedni? Nem hinném, hogy lenne szülõ, aki jó szívvel hagyná elesni gyermekét, kitéve ezzel mindenféle sérülésnek. Ha semmiféle segítséget, hangsúlyozom: segítséget(!) nem adunk csemeténknek a szobatisztaság elérésében, számtalan lelki sérülés célpontjává tehetjük. Muszáj ez, ha el is kerülhetnénk?
Megnyugtathatom, hogy a szobatisztaság elérésében segíteni vágyó szülõk sem hagyják kakisan, pisisen gyermeküket, õk is megteszik kötelességüket. Higgye el, a kakis, pisis ruhák, ágynemûk sikálása, folyamatos mosása sokkal nagyobb áldozattal jár, mint az Ön által említett pelekacsere. Természetesen nem szeretném rosszhiszemûen azt gondolni, hogy saját kényelme érdekében söpri szõnyeg alá a megoldásra váró feladatokat, sokkal inkább elhiszem, hogy gyermekét szeretné óvni. Ennek okán viszont én is hasonló hozzáállást kérnék Öntõl: a segítõ szándékú szülõk igyekezetét ne hasonlítsa anális megerõszakoláshoz, lássa benne inkább a szeretetteljes segítõ szándékot!