Judy, aki korábban már írt nekünk kisfia problémás óvodai beilleszkedését illetõen, most beszámol nekünk a legújabb, sikeres fejleményekrõl.
Kedves Óvónõ!
Judy vagyok, közel egy évvel ezelõtt írtam Önnek a fiammal kapcsolatos óvodai problémákról. Most nem kérdezni, hanem visszajelezni szeretnék Önnek, és egyben megköszönni a múltkori tanácsait. Röviden elmesélném, hogy hogyan leltük meg azt a remek óvodai csoportot, ahol nemcsak a "jó" gyereket képesek elviselni az óvónõk...
Fiamat a két óvodai kudarc után tavaly év elején kivettem a körzeti óvodából, és úgy döntöttem, kizárólag akkor íratom be legközelebb bárhová is, ha megtaláltam a tökéletes megoldást, mert több lelki törést már egyikünk sem bírt volna elviselni! Így tehát kisfiam hosszú hónapokra itthon maradt velem és kistestvérével. Kemény idõszak volt ez mindannyiunk számára! A fiamnak hiányzott a mozgástér, amit a lakótelepi lakásba zárva sehogyan sem tudtam megadni neki, a pár hónapos kishúga viszont csendet, nyugalmat igényelt volna, amit a folyton pörgõ nagytesó miatt lehetetlenség volt biztosítani neki. Én próbáltam ugyan lavírozni a két gyerek eltérõ szükségletei között, de nagyon-nagyon nehéz volt...
Az óvodai gyermekpszichológushoz eközben rendszeresen visszajártunk, én pedig továbbra is folyamatosan kerestem a megoldást, hogy hol találhatnék a kisfiamnak olyan óvodát, ahol viselkedési problémái ellenére is szeretettel fogadják õt. Májusban elmentem kerületünk több óvodájának nyílt napjára is.
Késõbb, az év második felében körzeti gyermekorvosunk segítségével lehetõségünk adódott részt venni a gyerekkel egy egyhetes pszichiátriai kivizsgáláson. Ott állapították meg végül a kisfiunkról, hogy figyelemzavaros, illetve hogy nagy valószínûséggel hiperaktív. (Ezt teljes bizonyossággal csak iskoláskorban tudják eldönteni.) A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy kisfiunk intelligenciaszintje magasabb a vele egykorú társainál, azonban ennek ellenére a gyerek nem helyezhetõ el normál létszámú óvodai csoportba. Innentõl kezdve egyértelmûvé vált, hogy merre tovább: speciális óvodai csoportot kellett találnunk kisfiunk számára. Az ezzel kapcsolatos tapasztalataink is igen keserûek. Lakóhelyünkhöz közel(!) sikerült találnunk egy olyan óvodát, ahol létezik egy SNI (Speciális Nevelési Igényû)-csoport. Ritka szerencsének tartottuk ezt a véletlen egybeesést! Fel is kerestük az óvoda vezetõjét a fiunk felvétele ügyében, mert úgy véltük, ennél ragyogóbb megoldást keresve sem találhattunk volna! Az óvoda vezetõje azonban megtagadta a gyerek felvételét arra hivatkozva, hogy nem vagyunk kerületi lakosok!!! Szomorú és egyben felháborító! Nem a gyerek érdeke a fontos, hanem az, hogy a lakóhelye a szomszédos kerületben van...
Újabb arculcsapásként ért ez a hozzáállás, de szerencsére nem olyan fából faragtak, hogy feladjam a küzdelmet! Bár ekkor már elõrehaladott állapotban voltam harmadik gyermekünkkel, elhatároztam, nem nyugszom addig, amíg meg nem oldódik kisfiunk óvodai elhelyezése. Mikor a problémánk eljutott önkormányzatunk illetékeséhez, õ tehetetlenül tárta szét a karjait, hogy sajnos a mi kerületünkben egyáltalán nem létezik ilyen jellegû óvodai csoport. Ezután tovább küldözgettek minket jobbra-balra (Nevelési tanácsadó, családsegítõ stb.) de a jószándékon kívül egyik helyen sem tudtak semmi érdemlegeset javasolni. Egy idõ után rájöttem, hogy itt csak akkor lesz megoldás, ha azt én magam keresem meg... Felhívtam annak az óvodának a vezetõjét, amelyik még májusban, a nyílt napok alkalmával a legszimpatikusabb volt számomra. Elmeséltem neki az egész addigi kálváriánkat, és kértem, hogy ha bármiben tud segíteni, nagyon megköszönném. Hiszem, hogy nem volt véletlen, hogy pont õt találtam meg! Kedves és segítõkész emberre akadtam! Ráadásul a beszélgetésünk során az is kiderült számomra, hogy az õ óvodájukban is van egy kis létszámú csoport, amirõl én addig nem is tudtam. És bár ebbe a kiscsoportba nem viselkedészavaros gyerekek járnak, de reménykedni kezdtem, hogy hátha ez jelenti majd számunkra a kiutat kilátástalan helyzetünkbõl. Az óvodavezetõ néhány nap alatt átgondolta a dolgot, illetve megbeszélte a beosztottjaival is, és végül kaptunk két hét próbaidõt ebben a bizonyos kiscsoportban. Az volt a felvétel feltétele, hogy a két óvónõ megbirkózik-e a fiammal. Nem volt könnyû dolguk, de a próbaidõ lejártával végül pozitív választ kaptunk!!! :-) Tehát év végére, a szülésem elõtt másfél hónappal végre megoldódott a problémánk!!!
Azóta eltelt néhány hónap, és mi, szülõk, valamint az óvónõk is egyöntetûen úgy véljük, hogy rengeteget fejlõdött a gyerek, amióta oda jár. Mozgása, rajza, beszédkészsége, stb. Az agresszív megnyilvánulásai szinte minimálisra csökkentek, és nem egyszer elõfordult már olyan is, hogy az óvónõk azzal fogadtak, mikor ebédkor érte mentem, hogy aznap délelõtt az én fiam viselkedett a legjobban!!!
Idõközben világra jött harmadik gyermekünk is, és szerencsére az õ születése már semmiféle törést nem okozott a kisfiam számára.
Mondhatnám, sikertörténet, de nem az, mert rengeteg kín, bánat, könny vezetett a Happy End-ig.
Most már csak azt remélem, hogy másfél év múlva, amikor iskolába kerül a fiam, nem fogjuk végigjárni ugyanezt a kínkeserves utat!
Köszönöm, hogy meghallgatott! További minden jót kívánok Önnek!
Judy
Válasz:
Kedves Judy!
Köszönöm, hogy megosztotta velünk tapasztalatait, ill. vesszõfutásának történetét, hiszen sorai számos szülõnek jelenthetnek vigaszt, reményt. Örömmel olvastam és szeretnék hozzá gratulálni, hogy ilyen elkötelezetten, végtelen szeretettõl vezérelve küzdött azért, hogy kisfia sorsa a lehetõ legmegnyugtatóbban rendezõdjön!
További sok sikert kívánok kisfiát illetõen, valamint nagyon sok boldogságot az immár újabb kisgyermekkel bõvült családnak!
