Karolint szíven ütötték a szülõi értekezleten elhangzott óvónõi szavak: "A nevelés hogyanját csak bízzák a pedagógusokra, a szülõ pedig igazodjon ehhez." Valóban ilyen egyoldalú volna a dolog?
Tisztelt óvónõ!
Kislányom 4 éves múlt, kiscsoportba jár.Semmi problémánk nem volt a beszoktatással, elsõ naptól kezdve szívesen ottmaradt, (pedig elõtte aggódtam, mert nagyon anyás egyébként).Szóval minden szép és jó, az óvónõ dícséri,milyen értelmes,aktív, érdeklõdõ.De agyik reggel-több mint fél évnyi ovibajárás után- nem akart ottmaradni az óvodában.Elköszöntem tõle és bement, mint mindig, de aztán utánamszaladt és belémcsimpaszkodott.Hiába kérdezgettem, mi a baj. Nagysokára annyit mondott, hogynem hoztuk el a labdáját ( otthon egy szóval sem említette, hogy el akarja hozni, véleményem szerint ez csak ürügy volt, talán nem tudta megfogalmazni, mitõl szorong, hisz nyilvánvalóan szorongott valamitõl.)Közben odaért az egyik csoporttársa, aki szintén nem akart bemenni, de õ hangos sírással nyilvánította ezt ki. A nagymama nem tudta, mit csináljon vele, erre jött a dajka néni, felkapta az üvöltõ, kapálózó gyereket és erõvel bevitte. Közben a lányom ült az ölemben és pityergett.A dajka megkérdezte, hogy bevigye-e, de én tiltakoztam.A lányom ismételt kérdéseimre megint csak a labdát emlegette. Megkérdeztem tõle, hogy ha elmegyünk és hozunk neki egy labdát, akkor hajlandó-e bemenni. Azt felelte , hogy igen.Elmentünk hát a labdáért, és utána gond nélkül elbúcsúzott és vidáman bement a csoportba. Azóta nem volt hasonló problémánk, azért mesélem ezt ilyen hosszan, mert az eset után az óvónõ megjegyezte az egyik anyukának, hogy szerinte nem jó nevelési módszert alkalmaztam.Azóta se tudok napirendre térni efölött.Nem tudom elhinni, hogy a szakemberek szerint az lett volna a legjobb megoldás, hogy erõszakkal beviszik a gyereket a csoportba.Ismerem a lányomat, tudom hogy egy ilyen trauma hatására másnap már be se akarta volna tenni a lábát az óvodába.Ezenkívül két lehetõségem volt: vagy az, hogy hazaviszem ( amibõl szerintem azt a következtetést vonta volna le, hogy bármikor hazamehet, ha nincs kedve ottmaradni); vagy az, amit végül is tettem.Az óvónõ talán azt gondolta, hogy helytelen dolog a gyerek pillanatnyi szeszélyét kielégíteni, de számomra ennél többrõl volt szó. Meg akartam nyugtatni a lányomat,elterelni a figyelmét arról ami esetleg nyomasztotta.Azzal, hogy fordultunk egyet, helyrebillent a lelki egyensúlya.Ön mit gondol minderrõl?Tényleg szakmailag elfogadott és támogatott az a gyakorlat, hogy a síró gyereket erõvel le kell tépni a szülõrõl?Engem elborzaszt ez a dolog. Nem vagyok kezdõ szülõ, van két nagyobb fiam is.Mindkettõjüknél nehezen ment az ovis beszoktatás, és mindkettejüknél megtörtént sajnos a fent említett erõszakos elszakítás.Akkor még bizonytalanabb, határozatlanabb voltam ,nem mertem ellentmondani a szakembereknek.A mai napig bánom. 3 évig keservesen kínlódva járt óvodába mindkét fiam.Tudom, hogy ennek lehettek egyéb okai is, de akkor is úgy érzem, hogy másként kellett volna kezelni ezeket a helyzeteket.
Kissé irritálónak tartom azt is, ami a szülõi értekezleten elhangzott az óvónõ részérõl.A lényege az, hogy õk ott az óvodában pontosan tudják, hogyan kellene gyereket nevelni, míg mi, balga szülõk csak botladozunk; nem vagyunk elég határozottak és következetesek.Azt kérték tõlünk, hogy úgy neveljük a gyerekünket, hogy mindenben alkalmazkodjunk az óvoda elképzeléseihez.Persze tudom, hogy nem rosszat akarnak õk, de kikérem magamnak az ilyen lekezelõ magatartást. Persze szép az, hogy a 3-4 éves kiscsoportosok milyen fegyelmezetten ülnek, sorakoznak ill. csinálnak bármit, amire utasítást kapnak,de könyörgöm, ne akarják uniformizálni ezeket a kis emberkéket. Hadd legyenek kicsit szertelenek, önfeledtek, ahogy az õ életkorukban ez természetes.
Nagyon köszönöm, ha válaszra méltat.
Karolin
Válasz:
Kedves Karolin!
Ön jó pedagógiai érzékkel, véleményem szerint megfelelõen kezelte a reggeli sírás problémáját. A labda hiányolása valószínûleg csak egyfajta jelképe volt a meleg otthon utáni vágynak, nem baj, hogy hazamentek érte.
A szülõi és az óvodai nevelésnek valóban tanácsos párhuzamban, egymást erõsítve mûködnie, ám ez korántsem jelenti azt, hogy az egyik fél diktál, a másik meg elfogadja. Nem szabad elfelejteni, hogy bár a szülõ nem tanulta könyvekbõl a pedagógiát, õ mégis sokkal jobban ismeri gyermekét, mint az óvónõ. Mi tehát a hasznos? A kettõ "tudományt" összeötvözni. Nem elnyomva a másikat, hanem egymást kölcsönösen segítve tapasztalatainkkal.
