Kisfiam 3,5 éves. Kicsi kora óta borzasztóan anyás. Apukája - munkájából adódóan - korábban nagyon sokat volt távol. Régebben 1-2 évesen is jellemzõ volt, hogy mikor Apa hazaért a munkából, nagyon örült neki, de ez az öröm csak pár percig tartott és aztán napirendre tért felette. Viszont azt sem engedte,hogy én beszélgessek vele, közénk állt, kiabált, ha Apával váltani szerettem volna pár szót.
Mostanában (szeptember óta) sehol nem volt huzamosabb ideig távol a férjem, próbálunk sokat együtt lenni.
Kisfiam eddig nem járt oviba, mert sokat betegeskedett, majd most áprilisban kezdi.
Nagyon csúnyán viselkedik az apukájával. Sokszor van úgy, hogy valamit játszik, és Apa bemegy hozzá, esetleg szeretne vele játszani, de Bálint elkezd minõsíthetetlen hangon kiabálni vele, hogy: "Te tûnjél innen! Takarodj a szobámból..." Pedig mi nem szoktunk ilyeneket mondani a gyereknek, hogy "tûnj innen", vagy "takarodj".
Nem tudom, minek köszönhetõ ez a viselkedés. Valamilyen féltékenységet takar? Az igaz, hogy kettõnk közül én "megértõbb" vagyok, próbálom "szelídebben" megközelíteni a dolgokat. A férjem pedig keményebb, határozottabb. Idõnként elég lobbanékony is. Õ "férfiasabb" játékokat játszik a gyerekkel. (Már amikor hagyja). Ezalatt azt értem, hogy pl. szánkózásnál megengedi, hogy lecsússzon olyan magasról, amit én nem engednék meg, mert túl magasnak találom. De ezt nem szoktuk Bálint elõtt megvitatni, és ezeket a játékokat soha nem kényszerítette senki a gyerekre. Nem azért csúszik le pl. a magas dombról, mert Apa azt mondta neki, hanem mert szeretne és mert borzasztóan élvezi.
Úgy gondolom, nem is lenne jó, ha egyformán viselkednék a gyerekkel. Úgy értem - talán kicsit nehézkesen fogalmazom meg - ,hogy Bálint megkapja tõlem az anyai gyengédséget, Apa pedig máshogy szereti õt, nem olyan gyengéd. Vele lehet õrültködni, meg fiúsabb játékokat játszani.
Bálint amúgy szeret vele játszani, nagyon jó játékokat találnak ki együtt, de ha Apa megy valahova pl. kocsit mosni, vagy boltba, vagy egyszerûen csak el akarja vinni sétálni Bálintot, nem hajlandó elmenni vele. Inkább itthon marad velem. De ha én is megyek, akkor azonnal jön õ is.
Ha kér valamit pl. egy pohár vizet, és nem tudok neki rögtön adni, Apa ugrik, hogy majd õ ad, akkor el kezd ordítani, mint a sakál, hogy "majd anya!" Ha éjjel felébred, és vissza kell altatni, akkor is hiába akar menni Apa (pedig nagyon szívesen menne), mert akkor is üvöltés van, hogy "Te nem jöhetsz, menj innen, takarodj...!" stb. Aztán ezt szokta ragozni, Apát különbözõ jelzõkkel illeti, azt is mondta már, hogy gyûlöli (nem hinném, hogy érzi a súlyát annak, amit mond).
Próbáltam sokféleképpen kezelni ezt a helyzetet, de nem nagyon találom a megoldást. Magyaráztam neki, hogy Apa szereti õt, és hogy milyen jókat szoktak együtt játszani. Ilyenkor megígéri, hogy többet ilyen nem lesz. Próbáltam büntetni, de ezt hamar feladtam, mert a büntetés miatti haragját is Apára vetítette ki és még rosszabb volt a helyzet, mint elõtte. Csak a férjem is már egyre türelmetlenebb. Valahol megértem, de nem tudom mi motiválja a gyerek viselkedését. Hiába akar vele több idõt együtt tölteni Apa, ha Bálint nem hajlandó vele lenni. Úgy érzem, ez a 22-es csapdája.
Az is az igazsághoz tarozik, hogy idõnként nem felhõtlen a házasságunk. Nincsenek hangos szóváltások, de azért gondolom, érezhetõ a feszültség. Arra gondoltam, hogy mivel ennyire anyás, talán érzi az indulatot, ami bennem munkál az apukája iránt (soha nem tettem negatív megjegyzést, de ezek a gyerekek annyi mindenre ráéreznek), és talán ezért olyan ellenséges.
A másik dolog. Mostanában bármit csinál, ami nem helyénvaló, és rászólok, abban a pillanatban ordítani kezd (könnyei nem igazán jönnek), hogy "Anya, én csak jót akartam Neked." A másik védekezés az, hogy véletlen volt. Elküldi Apát melegebb éghajlatra és mikor megkérdezem tõle, hogy ez megint mi volt, akkor közli velem, hogy ez csak véletlen volt. Egy korábbi válaszában olvastam, hogy ez csak "mûbalhé" (nem ez volt a pontos megfogalmazás) és sokszor így szeretne kibújni a felelõsség alól...
Most éppen abban a korszakban vagyunk, hogy "kell, akarom...stb." Ha az utcán elesik, és idegen néni akar neki segíteni (ez többször elõfordult már, ahelyett, hogy megköszönné, ordítani kezd, úgy ahogy Apával szokott, hogy: "Te nem jöhetsz ide." Nagyon kellemetlen. Ha beszélgetni akarnak vele, akkor is közli, hogy õ most Morgó, vagy éppen bal lábbal kelt fel, és ehhez illõ stílust is ad elõ.
Biztosan unja is itthon magát, én már nem nagyon tudom lekötni, és hiányzik neki a közösség. Ráadásul egy hónapja született kistestvére. Látszólag nem féltékeny. Illetve abban jelentkezik nála, hogy ha felveszem a Hugit, akkor Õ is az ölembe mászik, vagy ha sír, néha nem engedi, hogy felvegyem.
Úgy gondolom, hogy elég összetett ez a probléma, és nagyon szeretnék segíteni neki, de nem tudom hogyan. Velem szemben egyébként nem viselkedik ilyen indulatosan.
Elõre is köszönöm válaszát:
Csilla
Válasz:
Kedves Csilla!
A kisfiánál tapasztalható negatív érzelmi megnyilvánulások hátterében valószínûleg az édesanyához fûzõdõ túlzott ragaszkodás áll, illetve ennek az erõs érzelmi kapcsolatnak a kisajátítása. A gyermek úgy gondolja, hogy Anyu csak az "övé", nem részesülhet belõle sem az apuka, sem a kistesó.
Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon minek köszönhetõ a helyzet ilyen szintû kiélezõdése? A valószínûsíthetõ okok között szerepel véleményem szerint az apuka gyakori és hosszas távolléte a családtól, minek következtében a gyermek úgy viszonyul hozzá, mint egy közéjük csöppent idegenhez. A fiúcskát valószínûleg érzékenyen érinti, hogy (elnézést a kifejezésért) érzelmi zsarnokságának tárgyát valaki minden jel szerint el akarja venni tõle, ezért erre dühkitöréssel válaszol.
A gyermeknek idõ kell ahhoz, hogy a két „újdonsült” családtagot, az apukát és a hugit megismerhesse és elfogadhassa. Ezt, véleményem szerint kellõ körültekintéssel, kellõ tapintattal kell kezelni. Javaslom, hogy eleinte minden programba, amiben Ön és a kisfiú kettesben szokott részt venni, óvatosan vonják be a papát is. Egy-egy közös séta, a kollektív autómosás, a közös, családi bevásárlás során Bálint fokozatosan rá fog jönni, hogy apa is remek ember, csak õ másként mutatja ki a szeretetét. Más esetekben, mikor az apuka szívesen játszana együtt kisfiával, a dolgot semmiképpen ne egy direkt kezdeményezésben tálalja a gyermek felé. (Pl.: Akarsz velem autózni?…stb.) Próbálja inkább így: egy szó nélkül vegye elõ a kisautókat és kezdjen el velük játszani. Megmutathatja Önnek is, hogy pl: „ Ezt nézd, nem is tudtam, hogy a piros autó ilyen gyorsan tud gurulni! De a kék kocsi miért ilyen lassú? No, majd mindjárt megnézem, lehet, hogy valami elromlott benne…” A lényeg, hogy az apuka az elõbbi és hasonló szituáció(k) során semmilyen formában ne közelítsen Bálinthoz, a gyermek ne érezzen semmiféle szándékosságot a papa megnyilvánulásai mögött. Csupán egy a cél, hogy az apuka tevékenysége felkeltse a gyermek érdeklõdését olyannyira, hogy egy idõ után magától akarjon csatlakozni hozzá.
Fentiek nyomán valószínûleg idõvel csitulni fognak, késõbb meg is szûnnek a gyermek ellenséges érzületei édesapja iránt. Amennyiben semminemû változás nem mutatkozik a tapintatos próbálkozások ellenére sem, javaslom, keressenek fel gyermekpszichológust!
