Én azért irok mert van egy élettársam akinek van egy 8 éves fia az anya 85 kmre lakik a fövárosban már 3éve és van egy élettársa neki is a gyermeket ö neveli egy alkalommal amikor mentünk a gyermekértkb 1,5 éve a gyerek az apja nyakába ugrott köszönve neki "szia apu"mire a kapuban állo anyuka ö nem apu apu ott van bent ekkor élettársam megkérdezte mi van?Erre a válasz igen apu nem te vagy apu az aki neveli ezt elmondta 3 x a gyerek elött mire a kicsi és apja nézték 1mást a gyerek ugy hivja az annyja élett.hogy apu jo az apját is apunak. szerintem ez nem normális dolog az anyja pedig ugy mondja a gyereknek hogy ha a páromrol van szó hogy a keresztnevét használjaPL "olvasol mesét este a gábornak"nem aput mond mert erre tanitja hogy ö nem apu hanem gábor.Én nem szeretném és sosem fordult meg a fejemben hogy anyu legyek én maradjak anett ahogy eddig is a gyereknek mit tanácsol magyarázzuk mi is a gyereknek hogy az nem apu vagy hagyjuk rá ha már betanitotta neki aztaz anyja?
Válasz:
Érdekes a kérdés, s nem könnyû bármilyen tanácsot adni, ha az egyik fél (t.i. az édesanya) ennyire tartja magát az „elveihez”. Véleményem szerint e felfogás teljességgel érthetetlen, tekintettel arra, hogy az édesapa aktívan jelen van a gyermek életében, így nem lehet apai mivoltát semmisnek és megmásíthatónak tekinteni. Természetesen más lenne a helyzet, ha a gyermek a kezdet kezdetétõl nem ismerte volna az édesapját, és más nevelné helyette. Ilyenkor teljesen érthetõ lenne a „szerepcsere”. Esetükben viszont úgy gondolom, errõl szó sincs. Éppen ezért javaslom, hogy mivel a kisfiú már nem is olyan kicsi, próbálják neki elmagyarázni, hogy ki és miért az igazi apukája.
