Kislányom 4 és fél éves, az óvónõi szerint koránál fejlettebb az értelmi képességeit illetõen, kisiskolás szintû szóhasználattal és néha észjárással rendelkezik.
Abban a problémában szeretném a tanácsát kérni, hogy miként nyugtathatnánk meg õt a halál kérdésében.
Sajnos a napokban elpusztult a család kutyája, mert már nagyon öreg volt. A kutya elvesztése nem is annyira rázta meg, bár idõ kellett, míg észrevette, mit jelent ez fizikailag és mitagadás, sajnos, vagy nem, de tanúja volt annak is, hogy mi felnõttek megsirattuk a kutyát.
A problémát most az jelenti, hogy ezen gondolkozva felfedezte a párhuzamot és most attól fél, hogy mi is meghalunk.
Ez már odáig fajult, hogy nem akar oviba járni, az ott töltött idõt végigsírja és senki sem tudja meggyõzni, hogy ennek nem most kell bekövetkeznie, noha a sok beszélgetésben mi soha nem akartuk félrevezetni, így nem titkoltuk, hogy a halál egy természetes dolog.
Amint érte megyünk az oviba, a rosszhangulat és a bizonytalanságérzet megszûnik, újra a régi mosolygós, vidám, cserfes kislány lesz.
Persze a gyerekek kegyetlenek egymással néha, így az állandó sírással azt érte el, hogy csúfolni kezdték, ez pedig hatványozottan nyomasztja és erõsíti benne a szándékot, hogy inkább beteg akar lenni, mintsem oviba járjon.
Neki, aki meghökkentõen kisfelnõtt tud lenni és persze mégis csak gyerek, hogyan segíthetnénk feldolgozni ezt a problémát?
Ebben kérném a tanácsát.
Köszönettel
Gné
Válasz:
Kedves G.né!
A halál tényét az óvodáskorú gyermekek másként és másként élhetik meg, érzékenységük, ill. egyéb lelki tényezõk befolyása alapján. Gyermeke retteg a most megismert haláltól, fél, hogy szüleit is, akárcsak kutyáját, tragikus hirtelenséggel elveszítheti. Ezt a bizonytalanságérzetet kell mihamarább és a lehetõ legtökéletesebben oldani nála.
A halál-okozta lelki bánat leginkább és legjellemzõbben az óvodában csúcsosodik ki, hiszen olyankor nem tudja féltõ, óvó szemeit szülein tartani és megnyugvással konstatálni, hogy mindenki jól van. Úgy gondolom, e problémát ennél a pontnál kell megközelíteni és a megoldáshoz az óvónõk együttmûködését kérni. Javaslatom a következõ: amikor a pedagógusok látják, hogy a leányka ismét kezd sötét, szorongató gondolataiba süllyedni, mintegy mellékesen említsék meg neki, hogy most beszéltek mobilon apuval, ill anyuval. Szülei arról érdeklõdtek, hogy kislányuk mit csinál, mert õk éppen kávéznak a kollegákkal, ebédelnek, esetleg azt írják össze, mit vegyenek a boltban délután. A lényeg az, hogy az „üzenet” maximálisan meggyõzze a kicsit arról hogy szülei élete ezekben a percekben is a lehetõ leghétköznapibb módon zajlik, semmi tragédia és baj nem történik e pillanatokban.
Fentiek mellett a halálról, amennyiben a gyermek beszélni akar róla, beszéljenek nyugodtan. (Így valószínûleg könnyebben feldolgozza majd a traumát.) Próbálják vele megértetni, hogy anyu és apu még sokáig élni fog, még akkor is, amikor gyermeküknek gyermeke születik, de még az is lehet, hogy annál is tovább. A nagyon távoli jövõ remélhetõleg megnyugtatja a gyermeket.
Remélem, hogy a fentiekkel sikerül mielõbb megnyugtatóan rendezni a helyzetet.
