Kisfiam 19 hónapos, egészséges, vidám, mozgékony, minden iránt érdeklõdõ, okos gyerek. Azt hiszem elkezdõdött nála valamilyen dackorszak. Lehet ez? Külföldön élünk (Németország), mert férjemet a cége ide küldte. Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a gyermek fél éves korától "hétvégi apuka", mert amíg Mo-on éltünk is, hónapokon keresztül csak a hétvégén láttuk. Sajnos a helyzet nem változott, mert, bár kiköltöztünk, megint másik orszában kell dolgoznia. 3 hónapja péntektõl reggeltõl vasárnap estig tudunk együtt lenni. Ebbõl következõen a kisfiúnk nagyon ragaszkodik hozzám, hiszen a hét nagy részében csak én vagyok neki. Egyedül nem hajlandó játszani, csak úgy, ha én is ott ülök vele. Hiába vezetem be a játékba, maradok 15-20 percet, amint felállok, jön õ is. Természetesen sem a WC-n, sem a fürdõben nem lehetek egyedül. Tulajdonképpen engem nem zavar, mert olyankor is elténykedik, felfedez, megvizsgál, játszik. Csak azt nem bírja, ha pl. szeretnék egy hírt, mûsort megnézni a Tv-ben (20 perc, és egész nap nincs bekapcsolva a Tv) és nem rá figyelek, vele foglalkozom. A napirendet úgy alakítottam ki, hogy nagyon sok idõt tudok rá fordítani, talán ezért is lett egy "kicsit" követelõzõ?
Legjobban azt szereti, ha az ölemben ülve mesélek neki könyvet lapozgatva, de ha vonatozunk, vagy építõzünk elég hamar érdektelenné válik. Néha dobálja a játékait is, ami csak azért aggaszt, mert, ha a fejére esik, fájdalmat okoz neki (és nekem, ha az én fejemre dobja) és mégis csinálja. Ilyenkor sír(10 mp-et), de inkább dühös. Mostanában, ha valami nem tetszik neki, pl. megtiltottam vmit, vagy továbbra sem engedek meg bizonyos dolgokat, földhöz csapja, ami a keze ügyébe kerül. Ez hiszti? Én ilyenkor megkérem szépen, hogy vegye fel, s ha nem, elveszem tõle az új dolgot (ami épp leköti) a kezébõl, s azt mondom, visszaadom, ha felveszi. Közben próbálom megmagyarázni a helyzetet, hogy nem szabad, eltörik, anyu sem dobál stb. Erre teljesíti a kérést. Helyes ez így? Nagyon félek, hogy valami nagy baklövést vétek.
Egyébként az apukáját is nagyon szereti, minden nap úgy kel fel, hogy Apát emlegeti, s amikor végre itthon van, bújik hozzá, ugrál, örvendezik neki. Férjem nem kényezteti a gyereket, annak ellenére, hogy keveset van vele, de nagy-nagy szeretettel foglalkozik vele. Inkább mindketten sok puszit, ölelést, símogatást adunk neki. Férjemmel megállapodtunk, hogy ugyanazokat engedjük és tiltjuk neki, hiába néz egyikünkrõl a másikunkra.
Úgy láttuk, hogy a környezetváltozás sem viselte meg, rögtön elaludt az új szobájában, és azóta is gond nélküli a lefektetés-éneklés-alvás ceremóniája.
Sajnos úgy vettem észre, hogy itt nem nagyon szokás játszótérre vinni a gyerekeket, mert a bölcsikben, ovikban szinte egész nap kint vannak. Ráadásul sokkal több az esõs nap, mint otthon, ezért kevesebbet lehet sétálni is.
A gyerekek társaságát nagyon szereti, bár nála is fellelhetõ a símogatás utáni hajhúzkodás, de ahogy tudom, elmondom neki, hogy nem szabad.
A kérdésem az (is) lenne, hogy szeptembertõl adjam-e itt óvodába, vagy bölcsibe (4 órára)? Még csak most kezdi jelezni, ha pisilt, vagy kakilt, szóval még messze a szobatisztaság. Ráadásul, mi magyarul beszélünk vele, és nem tudom, hogy az idegen, anya nélküli környezet mellet a nyelvi "nehézségek" társulása milyen hatással lenne rá. Akkor 27 hónapos lesz. Mi úgy gondoljuk a férjemmel, hogy hasznára lenne a gyerektársaság.
Az idegenekkel tartózkodó, de fél óra múltán már közelít, ha szimpatikus az illetõ. Az utcán a néniknek, bácsiknak integet, sokat nevet.
Köszönettel: Daneel
Válasz:
Kedves Daneel!
Kisfia nemrég múlt másfél éves, ám ez alatt a rövid idõ alatt is számtalan újabb és újabb körülménybe, környezetbe csöppent bele az édesapa munkakörülményei miatt. Errõl természetesen senki nem tehet, ám valamennyire megmagyarázza a kisgyermek érzelmi hullámzását. Az ezzel is összefüggõ dacosságról a késõbbiekben teszek említést.
Kisgyermekkorban a kicsik még elsõsorban inkább a felnõttek felé fordulnak, mint kortársaik felé, ez az Ön kisfiánál sincs másként. Az Önhöz való intenzív, túlzott (?) ragaszkodás pedig, - mint ezt Ön is jól gondolta, - valószínûleg abból ered, hogy Ön az elsõ számú társa a gyermeknek a mindennapokban. Az ölben történõ mese, könyvnézegetés sem azért élmény a gyereknek ebben az esetben, mert a mese, ill. a képek lekötik, hanem az édesanya testközelsége, a közvetlen testi kontaktussal járó foglalkozás öröme adja a tevékenység igazi vonzerejét. A többi játék is csak addig érdekes, amíg az anyukájával tevékenykedhet együtt. Ez, - mint már írtam, - természetes jelenség ebben a korban. Próbálja azonban fokozatosan elfogadtatni vele, hogy egy-egy rövid idõre anyu is szeretne mást csinálni. Eleinte csak egy-két percre, késõbb kicsit hosszabb idõre is meg lehet próbálni. Türelmét a végén egy közös játékkal jutalmazza.
A dacos megnyilvánulások kisgyermekkorban az én-tudat kialakulásával vannak összefüggésben. Rájön, hogy neki is lehet önálló akarata, azaz ellen is állhat a felnõttek kéréseinek. Ebbõl erednek pl. a nem kevéssé veszélyes dobálózások is a dühkitörések alkalmával. Ha ilyen megnyilvánulást tapasztalunk, azt a gyermek és saját testi épségünk érdekében is határozottan el kell utasítanunk.
Dacot válthat ki sok esetben az is, ha a gyermeket nem a képességeinek ill. életkorának megfelelõ feladatokkal látják el. Ha erre mindig kellõ figyelmet fordítunk, a dacos magatartás egy idõ után megszûnik.
A bölcsõdébe, ill. óvodába iratással ez esetben, úgy gondolom, tanácsos lenne még egy évet várni. Már az eddigi sok változást is láthatóan kissé nehezen viselte a gyermek, nem lenne jó idõ elõtt újabb nehézségek elé állítani õt. A gyerektársaság 27 hónapos korban még alig meghatározó a gyermeknél, ilyenkor még inkább csak egymás mellett, mint együtt játszanak. Sokkal több haszna lenne véleményem szerint, ha az otthoni környezet stabilitását élvezhetné még egy darabig.
