Kislányom 4 és fél éves, kisfiam öt hónapos. Az a problémám, hogy újabban a "nagytesó" :) rettentõ hisztis és szófogadatlan lett, sokat bõg, ha nem éri el, amit akar. Korábban már túlvoltunk egy hisztis idõszakon, de ez most tán még rosszabb. Igyekszem következetes lenni vele, ha hisztizik, nem állok vele szóba, amíg abba nem hagyja, de a baj az, hogy a szüleimmel lakunk egy házban, s mindig akad, akihez mehet - õ meg persze a legkisebb ellenállás felé tart. Az apja imádja. Ugyan ritkán látja, de ahogy hazaér, azonnal kész játszani vele. Igaz, hamarabb elveszti a türelmét, kiabál, bár most már ritkábban üt rá - a kislány mégis sokszor küldi el, s sírva hív engem, amit persze iszonyú hallgatni, pláne, ha épp szopizunk, s nem tudok menni. Amikor meg játszanék vele, többször kitalál valamit, ami miatt megint lehet nyávogni, követelõzni - ahelyett, hogy játszanánk. Gondolom, a féltékenység játszik szerepet ebben; az apját is provokálhatja, aki mindig azzal fenyegetõzik, hogy elmond mindent az egyik óvó nénijének ("de komolyan!"), a kislány meg szerintem direkt szórakozik vele, ma már mondta is: "nem hiszem"... Mi a baj? Hogyan tudnék a dolgon változtatni? Válaszát elõre is köszönöm.
Válasz:
Kedves Anyuka !
Válaszom elején leszögezhetem, valóban a testvérféltékenységben gyökereznek a probléma kiváltó okai. Ez sokféleképpen megnyilvánulhat, amit a szülõknek megfelelõen kezelni bizony nem könnyû feladat. A mai idõkben nehéz lehet mind a családfõ Édesapának a napi kemény munka után, mind az Édesanyának egy pici baba mellett a nagyobb gyermekkel türelmesen foglalkozni, játszadozni. Bele kell viszont gondolni a kislány helyzetébe is, aki idáig a család szeme-fénye és középpontja volt, mára kissé háttérbe szorult a kistestvér megszületésével.
Összességében elmondható tehát, hogy itt most senkinek sem könnyû a helyzete, aki viszont tehet ez ellen, az csak a szülõ és jelen esetben a nagyszülõ. Mint írja, kislánya nagyszerûen ráérez arra, hogy mikor kihez érdemes „menekülni” a másik felnõtt haragja, szigora elõl. Gyermeke tökéletesen meglátta azt, hogy a családtagok nevelése nincs összhangban, mindig akad valaki, akinek az árnyékában meg lehet bújni. Ezt a kis nevelési rést kellene megszûntetni. Javaslom, hogy üljön össze az egész család, szülõk és nagyszülõk, és egyeztessék nevelési elképzeléseiket. Rendkívül fontos, hogy mindenki azonos elvárásokat, szabályokat állítson föl a nevelésben és szükség esetén ezt mindenki következetesen tartsa is be!
Levelében említést tesz az édesapáról, aki bár nagyon szereti lányát, mégis elõfordul, hogy elveszti türelmét, néha még testi fenyítést is alkalmaz. Ez utóbbival kapcsolatban mindenképpen az a meglátásom, hogy a legproblémásabb esetben is van más mód, mint az, hogy kikapjon a gyermek. Fontos, hogy lássuk, feszültség csak feszültséget szül. Próbáljunk inkább még több türelemmel, megértéssel odafordulni a gyermekhez, aki hálás lesz ezért.
A következetesség bizony még hagy némi kívánnivalót nevelésükben, errõl árulkodik, hogy még néha Ön is hagyja, hogy „mentsvárként” szolgáljon az apuka elõl, ha éppen úgy adódik, az Édesapa részérõl pedig a be nem váltott fenyegetõzések. Nem kellene egyszer valóban megbeszélni aggályait az óvónõvel? Ez esetben viszont nem szabad, hogy a kislány a megszégyenítés szikráját is érezze. Így azonban tudni fogja, hogy súlya van annak, amit a szülei mondanak.
Bár válaszom már így is hosszúra sikeredett, zárszóként mégis leírnék dióhéjban egy-két jótanácsot:
- próbáljon mindig elegendõ idõt szakítani a lányával való játékra, és ez alatt az idõ alatt csakis rá figyeljen!
- Alakítsanak ki egy jó napirendet, amiben állandó helye van a kislánnyal való játéknak
- Ha a kicsi nagyon leköti a figyelmét, a vele való foglalkozásba a nagyobb gyermeket is be lehet vonni
- Állandóan hangsúlyozzuk a kislány jelentõségét, fontos szerepét, pl. :milyen jó, hogy Te ilyen ügyes nagylány vagy és ennyit segítesz nekem…nélküled nem menne…
A lényeg, hogy leánya is érezze fontosnak és pótolhatatlannak magát a családban.
